˜***˜
Szóval ilyen érzés igazán magasról földre zuhanni. Annyira hittem benne, hogy jó irányba fordul az életem. Szerelem, új barátok, új, izgalmas események, az elköltözés lehetősége. Olyan tökéletesnek ígérkezett az életem következő szakasza. Nyilván az az ember tesz keresztbe elsőként, akitől igazán számíthattam volna rá. Apám kitalálta, milyen sok előny származhat abból, ha jóban lennénk a rendőrkapitány családjával, ezért rám parancsolt, hogy mihamarabb kérjem meg a lánya kezét. Határozottan próbáltam a lehető legmesszebb tartani ezt a tervet tőlük, viszont mikor apám megtudta, hogy nem óhajtok engedelmeskedni neki, a kezébe vette az ügyet. Egyre több találkozót szervezett magának és Mr. Fodornak, szó szerint próbálta benyalni magát a szülőknél, mintha legalábbis ő tervezné megkérni a lányuk kezét. Elfog a hányinger minden alkalommal, mikor eszembe jutnak a próbálkozásai. Bár tehetnék ez ellen valamit, hogy ne fertőzze meg a kapcsolatunkat. Egy hónapon át hetente többször találkoztam Miss Fodorral. Úgy érzem, közel kerültünk egymáshoz. A jó éjt puszik gyengéd csókokká váltak, az ölelések bújássá, az érintések pedig valami olyanná, ami azt érezteti, többet akarunk. 2 hónap után ellenben lassan megváltozott minden. Ekkor kezdte el apám igazán ostromolni a családot, ami egyből feltűnt a kisasszonynak is. Nem hibáztatom, teljes mértékben egyértelműek voltak apám tettei, csupán a befolyását akarta növelni bármi áron. Annyira igyekeztem kimaradni az egészből, beszélni erről Elizabettel, de lassan elkezdett távolságot tartani. Nem bízik bennem úgy, mint azelőtt. Azt gondolja, apámnak akarok segíteni. Bár hagyná, hogy megbeszéljük a történteket. Sosem voltak annál tisztább szándékaim, minthogy neki minden napját boldoggá tegyem. Próbáltam virágokat küldeni neki rövid, általam írt kedveskedő versekkel, melyeknek nem tudom, mi lett a sorsuk, a viszonyunk viszont láthatóan nem javult. Hogy honnan tudom? Épp a birtokunkon ebédelünk együtt a Fodor családdal. Elizabet velem szemben ül, az elmúlt 1 órában ellenben egyszer sem emelte rám gyönyörű, csillogó szemeit. Pedig mennyire szerettem a hosszú, néma szemkontaktus minden egyes búcsúzásunk alkalmával. Olyan meghitt pillanatok voltak, nagyon hiányoznak.
- Mit szólnának, ha a desszertet a társalgóban fogyasztanánk el?
Egy pillanatra elmerültem az előttem ülő csodaszép látványban, csak akkor kapom fel a fejem az eseményekre, mikor lassan feláll a helyéről. Halkan felsóhajtva felállok én is, és elindulok a társalgó felé, mikoris valaki a vállamnál fogva ránt vissza.
- Itt a tökéletes alkalom, fiam. Most vagy soha – mormolja halkan apám.
- Miről beszél? – Megszeppenve nézek fel rá értetlenül. Elképzelésem sincs, mit tervez ezúttal. Őszintén szólva részt sem akartam venni ebben az egész színjátékban ma.
- Itt a gyűrű, kérd el az apjától a kezét.
Elveszetten meredek a hatalmas gyémánttal büszkélkedő gyűrűre, néhány pillanatig nem is igazán fogom fel, mit akar tőlem
- Most? Miért? Ez igazán nem a legmegfelelőbb pillanat, apám...
- Nem a legjobb pillanat? Végre bízik bennem az apja, bátran áldását fogja adni a frigyre. Úgysincs beleszólása a kislánynak, ne aggódj miatta. Mindketten nyerünk ezzel, én a kapitányság fejének bizalmát, te pedig végre koncentrálhatsz az örököseinkre.
A szemem sarkából látom csupán, de pont elég ahhoz, hogy minden leolvassak az arcáról. Összeszorul a szívem a könnybe lábadt szemei láttán. Nem tudom, mennyit hallhatott, attól tartok, mindent. Ha eddig hittem azt, már lezuhantam magasból, nem is tudom mihez hasonlítani ezt az érzést. Talán akkorát koppantam a földön, hogy az kinyílt alattam, és tovább küldött a pokolba. Úgy érzem, ott is jobban tudnék érvényesülni, mint a jelenlegi szituációmban. Esélyem sincs, hogy meghallgasson.
- Elizabet...
A fejét rázva megemeli a kezét, és leszegett tekintettel vonul ki a szüleihez, akiknek engedelmét kérve haza szeretne jutni mihamarabb. Hogy lehettem ennyire naív? Hogy hihettem, hogy hirtelen normális életem lehet valaki mellett, aki valóban szeret? Lehunyt szemekkel megrázom kicsit a fejem, és visszanyomom apám tenyerébe a gyűrűt.
- Elköltözöm. Soha többé ne keressen.
Nem várom meg válaszát. Szó nélkül, tiszteletlenül hátat fordítok neki, végül Miss Fodor útját követve próbálom menteni a menthetőt. Mondanom sem kell, sosem értem utol végül. Az incidens óta megközelíteni sem tudtam, bármivel próbálkoztam. A virágok mindig visszakerültek hozzám, ha személyesen mentem el, a személyzet udvariasan elhajtott. Egyedül abban reménykedtem, hogy a színházban össze tudunk futni. Így is lett volna, ha az apja nem állít mellé egy rendőrt, aki mindenhova követi házon kívül. Életem legnagyobb kudarcának élem meg, hogy rendőr szükséges a személyem ellen. Ennyire rossz ember lennék az apám miatt? Hogy akaratom ellenére rákényszerít rossz dolgokra, amelyeket még csak meg sem teszek neki? Miért én járok rosszul minden rossz miatt, amit igazából ő követ el? Sosem fogom megkapni azt a normális életet, amiről olyan régóta álmodozom, igaz? Miért is kapnám. Valahogy sosem voltam olyan szerencsés, hogy pénz és érdek helyett valódi érzelmeket kapjak. Két hét telt el, mióta nem beszéltem Miss Fodorral. Látni sem akar, ezt egyértelműen a tudtomra adta. Én utolsó szerencsétlen valamiért mégsem tudom feladni a harcot. Nem akarom elveszíteni. Azt akarom, hogy lássa, ki vagyok én. Ki az az Anthony, aki csak vérszerinti kapcsolat miatt kapta azt a bizonyos vezetéknevet és nemesi címet. Ha rajtam múlna, ezer örömmel lecserélné bármi másra.
Tehetetlenségemben úgy döntöttem, végleg elköltözöm a birtokunkról. Eddig sem tartózkodtam túl sokat ott, de a lovaim miatt muszáj volt gyakrabban visszajárnom. Végre meg tudtam venni a várostól távolabb azt a kisebb birtokot, amit olyan régen kinéztem magamnak. Minden személyes holmimat átvitettem, a lovaim új helyen legelésznek mára, illetve a családi személyzet egy része is inkább hozzám csatlakozott, mintsem maradt a rosszindulatú apám mellett. Örülök, hogy maradt néhány baráti arc az új életemben is. Joseph jelenléte nagyban hozzájártul, hogy ne zuhanjak össze teljesen. Szerencsére valamivel nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb vagyok, mióta teljesen önállósodtam. Egyedül ő hiányzik innen. Nagyon. Még mindig nehezen fogom fel, mi miatt vesztettem el. Pontosabban ki miatt.
- Ne rágódj ezen, kisöcsém. Te mindent megtettél, hogy javíts a helyzeten.
El sem tudja képzelni, mennyire nem vigasztal. Csak ülök, karjaimban a kicsi Janet ringatva azon merengek, akár a saját gyermekemet is dédelgethetném.
- Minden nap küldök neki virágot, hogy lássa, gondolok rá. Minden egyes nap írok neki levelet, hogy lássa, milyen fontos számomra a hagyományunk, miszerint minden alkalommal levelet küldünk egymásnak, mikor nem tudunk találkozni. Minden nap igyekszem a tudtára adni, mennyire hiányzik, hogy hallgasson meg. Azt mondta a legelején, hogy bízni fog benne, és az én szavamnak hisz, nem másénak. Látod, bátyám, hol kötöttünk ki mégis? - rázom meg a fejem hitetlenül. – Apánk hangja mindig erősebb lesz.
- Nem tudhatod, Anthony – rázza meg a fejét Christian. – Nézz körül kicsit a saját házad táján. Az otthoni személyzetünk nagy részét magaddal vonzottad a saját birtokodra. Szerinted ez mit jelent? Amikor én elköltöztem, úgy tűnt, szeretne hozzám csatlakozni bárki is? – rázza meg a fejét nevetve. – Azért jöttek veled, mert szeretnek téged. Sokkal jobban bánsz velük, mint apánk valaha. Annyi olyan személy vesz körül, akik nem érdekből keresik a társaságod. Tudják, hogy jó ember vagy. Higgy nekem, senki más nem tudná ezt megerősíteni jobban, mint én vagy épp Elizabet.
- Nem igazán érzem ezt – sóhajtok fel halkan. – Jelenleg legalábbis nem azt mutatja, mint aki ilyesmit gondolna.
- Persze, hogy nem. Olyan félreérthető helyzetben talált, ami után természetes, hogy megrendült a bizalma. Adj neki egy kis időt.
- Ennél is többet? – csattanok fel kissé ingerülten, amire Janenek is felnyílnak a szemei, és nyugtalankodni kezd az ölelésemben. Mélyen felsóhajtva hunyom le kicsit a szemeimet. Muszáj összeszednem magam. – Ne haragudj, ne sírj, kérlek. – Gyengéden dédelgetve próbálom visszaaltatni a kisbabát. Szerencsére az apja nyugalmát örökölte, így hamar lecsippalodik.
- Pont olyan türelmetlen és szeszélyes, mint mindig – forgatja meg a szemeit vigyorogva. – Próbáld meg legalább, kérlek. Pár napig hagyd békén, ne bombázd a bocsánatkéréseiddel, meg az ajándékaiddal. Figyeld meg, ha azt érzi, lassan kezded feladni, keresni fog. Legalább meglátod, hogy tényleg vagy-e neki még olyan fontos, hogy ezek után megkeres. Ha valami hatalmas véletlen folytán nem, tovább tudsz lépni, de emiatt igazán nem aggódnék. Két nap ismeretség után úgy faltátok egymást, mint a szerelmes kiskamaszok. – Lassan bólogat sejtelmes vigyorral, amitől nem bírok nem elmosolyodni. Mit mondhatnék? Hosszú idő óta először éreztem olyan erős bizalmat valaki irányába, hogy egyszerűen ez megengedte, hogy ezt tegyem. Tudom, tudom, a legnagyobb udvariatlanság, pedig mélyen legbelül az első hét eltelte után a kezét is megkértem volna, mikor két napig nem láttam, a harmadikon viszont összefutottunk a színházban. Annyira intenzív és izgalmas minden pillanat vele. A házasság csak elősegítené, hogy megsokszorozódjon az együtt töltött idő. Mindig elhinti, milyen boldog lenne abban az életformában, ahogyan én szeretnék élni. Mi másnak venném, ha nem célzásnak?
- Igazad van.
- Mint mindig – vág a szavamba dicsőségtől ittasan. Egy szemforgatást nem bírok visszatartani.
- Tényleg igazad van. Ez lenne a legjobb, amit tehetnék, de... – felsóhajtok hosszan. – Annyira félek, hogy elveszítem. A próbálkozásaimmal legalább azt érzem, nincs minden veszve.
- Ez nem mehet így örökké, Anthony. Nem loholhatsz egyetlen kocsi után, ami nem akar felvenni.
- Te jó ég, már klisékkel próbálsz eredményt elérni, Christian? – Hitetlenül nézek fel rá kis felháborodással vegyítve. Ez igazán nem jellemző fivéremre.
- Nem ez a lényeg, Anthony – hajol közelebb hozzám. - Kérlek, a lényeget ragadd meg. Nem futhatsz örökké egy nő után. Mindkettőtöket az őrületbe fogsz kergetni, érted? Szedd össze magad, kérlek, teljesen szét vagy esve fejben. Itt van az új birtokod, a lovaid, kösd le magad kicsit valami mással. Gyere el velem vívni, régen annyira élvezted, vagy utazzunk el pár napra a nyaralómba.
Fáj bevallanom, de még mindig igaza van. Muszáj kicsit mással foglalkoznom, máskülönben rámegy az idegzetem erre az egészre. Itt vagyok az új életemben, annyi teendő van a lovak körül is. Gyerünk, Anthony. Itt van rengeteg ember, aki segíteni kar. Most az egyszer ne legyél csökönyös, csak fogadd el, amit kapsz.
Home Stonestreet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése