Jó éjt... te orángután (Arctic Monkeys fanfiction)
Téma: #arcticmonkeys #alexturner #behindthescene #privatelife #messageconvo #fanfiction
Ajánlott zene: Arctic Monkeys - Why'd You Only Call Me When You're High / R U Mine?
Inspiráció: klikk ide

~***~

Te jó ég, milyen nap is van ma? Olyan érzésem van, mintha elfelejtettem volna valamit. Péntek van, ugye? A koncert megvolt, interjút nem kellett adnunk, holnap a közelben lesz fellépés, nem kell utazni. Basszus, mi nem jut eszembe? Letámaszkodom az erkély korlátján, és mélyet szívok a füves cigimből.
Annyira hosszú volt ez a nyár, nem hiányzott, hogy őszre is ki legyen tolva. Július-augusztus szinte megállás nélkül fesztiválokkal telt Európában, a szeptembert pedig Amerikában töltöttük. Alig érkeztünk haza Angliába október elején, már stúdióba is vonultunk. Nem baj, legalább vettünk fel néhány új dalt. Ennyi mindenért cserébe igazán megérdemlem az egy hónap szabadságot. Öt hét mindentől és mindenkitől távol. Franciaországban kettesben pihenhetünk… A rohadt életbe, tudtam, hogy valamit elfelejtettem. Azonnal előkapom a telefonomat a zsebemből. Három nem fogadott hívás. Október 10. Ritka nagy seggfej vagyok, pedig megígértem, hogy én leszek az első.
- Alex – Matt csatlakozik hozzám két rövid itallal a kezében. – Alig múlt 2, máris eltűnsz? Mindenki téged keres. Iszunk egyet mindannyian, ha már ilyen sikeres turné van mögöttünk.
- Ezt nem tettük meg már órákkal ezelőtt? – Felhúzott szemöldökkel nézek fel rá. Elgondolkodik egy pillanatra, majd vállat von.
- Akkor iszunk a baráti szeretetre. Gyere már.
- Később. – Kikapom a kezéből az egyik poharat, ha már annyira nyújtja. Egyben lehúzom a tartalmát. – Tényleg fontos – emelem meg a kezemben a telefont, jelezve, mire készülök épp.
Visszaszolgáltatom az üres poharat, és rögtön tárcsázom Chloé számát. Nem kapok választ. Megpróbálom újra, közben szívok egyet a cigimből, hátha segít kicsit megnyugodni. Annyira rosszul érzem magam, nagyon elhanyagoltam az utóbbi időben. A rengeteg utazás, annál is több koncert, az időeltolódás. Ez nem kifogás, Turner. Az lenne a minimum, A legfontosabb eseményre sem emlékszem, pedig már napok óta a fejemben volt.





Néhány pillanatig nem kapok választ, csupán a három hullámzó pötty adja tudtomra, hogy ott van még a telefon túloldalán. Kezdek egyre idegesebb lenni. Legalábbis a fel-alá járkálásom erősen utal rá.


Elmosolyodom kissé megkönnyebbülten. Nem ezzel a mondattal reagált volna, ha nagyon dühös. Ugyan kevés időt töltöttünk együtt mostanában, de minden másnap, ha nem minden nap telefonálunk legalább egy órát. Normál esetben pedig teljesen dinamikusan működik a kapcsolatunk már évek óta. Ez most csak egy rosszul alakult időszak, de ezen is átverekedjük magunkat együtt, mint mindig. Az erkély sarkában könyökölök vissza a korlátra.



Nem kaptam se szeretleket, se szívet, mondjuk ez nem meglepő. Én is elteszem magam, szeretnék nem túl késő délután megébredni. Tényleg hiányzik, nagyon. Beszélni akarok vele, felköszönteni születésnapja alkalmából, legalább egy órát hallgatni, mi van vele. Évek óta ebben élünk, sosem volt gond a távolsággal, viszont még sosem felejtettem el a születésnapját. Itt van már a sarkon a szünet. Egy hónap kettesben megbújva. Ígérem, a létező összes módon kiengesztellek az elkövetkező hetekben.
    Fáradtan terülök el az egy hete bevetetlen ágyamon. Végre vízszintben. Szinte minden napot így zártam késő éjszaka. Már lehunyt szemekkel várom az álomba merülést, mikor a szemhéjamon fájdalmasan áthatoló fény újra felébreszt. Laposakat pislogva nézek a telefonom képernyőjére. Nagy mosoly kúszik hamar az arcomra.


Éreztem, hogy nem fog eltűnni szó nélkül. Néhány pillanatig csak az üzeneteket olvasgatom újra és újra. Ezért igazán megérte még egy kicsit visszabillenni a valóságba. A bónusz szívecskéről nem is beszélve. Nagyon szeretlek, kislány, bárhol legyek vagy bármennyi dolgom legyen.

Honoriah Stonestreet
A kék mélység titka (2. rész) [VÉGE]
A fiú tekintetében mintha aggodalmat véltem volna felfedezni. Miután leguggolt mellém, gyengéden a kezébe fogta az enyémet, hátranyúlt az övéhez, majd előhúzott egy kést. Abban a pillanatban elrántottam a karomat, amitől fájdalmasan nyögtem fel. Nem rezdült az arca, csak a szemében csillant fel erősebb nyugtalanság. Valami elvarázsolt benne. Azok a mélykék szemek teljesen magával ragadtak. Olyan szokatlan és különleges a barna bőréhez. Még óvatosabb mozdulattal húzta magához a kezemet, felmérte a sérüléseket, és a késével ügyesen levágta rólam az indákat. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor az utolsó darab is lekerült a testemről. A fájdalom mégsem szűnt. Mindenhol vörös foltok, véres sebek, elviselhetetlenül égett a bőröm. Bármennyire hálás voltam a segítségért, egy hang azt súgta, vissza kell mennem Krisztiánhoz. Benne jobban megbízom. Amint elengedte a karom, felpattantam, és szapora léptekkel indultam a partra vezető ösvény felé. Hiba volt. Az aljnövényzet dús, a tüskés rettenet pedig nem ritka errefelé sem. Sikerült egy újabb adagba belefutnom, így még jobban felsértettem a bokám körüli sebeket. Nem tudtam tovább tartani magam. A fájdalom és kétségbeesés teljesen eluralkodott rajtam. Zokogva temettem a kezembe az arcom, egyszerűen nem tudtam többet tenni. Elsőre fel sem tűnt, hogy közben a lábam ismét szabaddá vált.
- Nem akarlak bántani. Segítek – szólalt meg angolul, miközben lassan leengedte a bokámat a földre. Azt hiszem, életemben először hallottam olyan mély, dörmögő hangot. Végre volt néhány percem felmérni a fiút. Fekete, göndör haja elég hosszú, hogy hátul összefoghassa. Mélykék szemeiből egy pillanatig sem hunyt ki az aggodalom, barna bőrén pedig továbbra is tündökölt a látványos festés. Egy egyszerű bőrdarab takarta csípőtől combig. A lábai borzasztó látványt nyújtottak. Össze-vissza vagdosta a sűrű dzsungel, semmit sem védett a vékony saruja.
- Te... – Nem jött több szó a számra. Sosem gondoltam, hogy egyszer angolul fog nyugtatni egy lakatlannak hitt sziget bennszülötte. Halvány mosoly jelent meg az arcán, majd az egyik bokorhoz sétált, ahova az íját és tegezét rejtette. Miután a vállára kapta őket, visszasétált mellém. Gyanús szemekkel néztem fel rá, ötletem sem volt, mi dolgunk lehet még egymással. Amilyen könnyedén a felszerelését, olyan könnyen kapott fel engem is a karjába. Megrémített, mikor elindult a szállásommal ellenkező irányba.
- Ne, kérlek! Vissza kell mennem – pillantottam hátra a válla felett.
- Segítségre van szükséged. Nem bántalak. – Hangja megnyugtatón csengett. Úgy éreztem, tényleg békések a szándékai. Túl kimerül voltam, hogy fizikálisan ellenkezni tudjak. A nyakába kapaszkodva engedtem, hogy elvigyen az otthonába.
- Ki vagy te? – törtem meg a csendet végül. Olyan titokzatos, olyan valótlan az egész lénye. Egy kék szemű, sötétbarna bőrű bennszülött, aki erős akcentussal, de beszél angolul, és zokszó nélkül segített egy vadidegen betolakodónak.
- El kell látnunk a sérülésed – válaszolta halkan. Újra csend telepedett ránk. Nem mertem újra megszólalni. Amikor megérkeztünk a falujához... törzséhez... nem tudom pontosan, minek nevezzem, a lélegzetem is elakadt. Lenyűgöző látvány fogadott. Először egy szépen faragott, hatalmas fakapun sétáltunk át, amit két oldalról farönkök fogtak közre hosszan elnyúlva. Talán nem is ez a legérdekesebb, sokkal inkább az, ami mögötte rejtőzött. Úgy tudnám leírni, mintha egy főváros lenne a lehető legtermészetesebb módon. Minden épülethez kitaposott földút vezet, aminek két oldalán kövek jelzik a határt. Díszítésnek virágok, fák, s egy kisebb patak is végigfolyik a területen. Egyszerűnek tűnik az egész. Minden ház, minden épület a természetben megtalálható nyersanyagból készült. A falu közepén egy hatalmas fa ad árnyékot egy központi kis parknak.
Nem akármilyen fáról van szó. Egy trópusi sziget közepén egy egészségesen tündöklő ébenfa áll. Vastag törzsébe egy embert faragtak, lombkoronája pedig hajként szolgál. A női alak fél térden áll, karjait nyújtva, mintha épp adna valamit. Arcán barátságos mosoly, szeméből szinte árad a melegség. A park mellett elhaladva láttam, ahogy fiatalok andalognak kézen fogva, szülők viszik gyerekeiket a játszótérre, és idősek beszélgetnek valamilyen táblajáték felett. Nem sokban különböznek tőlünk. Ennyire elszigetelve élik az életüket, mégis fel lehet fedezni hasonlóságokat a modern világgal. Nem sok idő volt körülnézni, az idegen rögtön egy épületbe vitt. Gyakorlottan látta el a sebeimet, biztosan jól tudta már, mi szükséges erre a sérülésre. Továbbra sem kommunikált velem sokat, ami egyre inkább feszélyezett.
- Megtudhatom a nevedet legalább? – mormogtam csendesen, az ágy végébe kuporodva. Felpillantott rám fél szemmel.
- Warusereto Miracurom vagyok.
- Waru... – Nagyjából ennyi ragadt meg első hallás után. Ha megkínoznak sem jutott volna eszembe több.
- Warusereto – ismételte el halvány mosollyal az ajka szélén. Kedves és fiatal az arca, végre meg tudtam nézni közelebbről.
- Miért segítesz nekem? Honnan tudod, hogy nem rossz szándékkal jöttem?
- Több, mint két hete itt vagytok. Ha bántani akartatok volna, már régen megtettétek volna – rázta meg a fejét. – Talán bennszülött vagyok, de nem barbár. Errefelé gyakoriak a balesetek, ezért sok hajótöröttel találkozunk. Szinte mindenki beleakad ebbe a növénybe. A rukanagujanak különleges mérge van, ami megtelepszik a bőrön, és onnan kezdi a roncsolást. Nekünk van ellenszerünk, miért ne segítenénk?
- Akkor a hajótöröttektől tanultál meg angolul? Miattuk olyan hasonló a kultúrátok a miénkhez?
- Többek között, igen – bólogatott lassan. – Most már rendben lesz a lábad.
Egyfajta zöld levelet tekert a sérülés köré, ami biztosan ragadt a lábamhoz. Elképzelésem sincs, mit használt, de enyhe fájdalmon kívül mást nem érzek. Teljesen elmúlt az égés.
- Köszönöm. – Lassan leengedtem a lábam az ágyról, és óvatosan leszálltam.
- Visszakísérlek a barátodhoz.
- Várj!
Magamat is megleptem a váratlan reakciómmal, de senki nem hibáztathat miatta. Egy nyüzsgő, teljesen új világba kerültem két kilátástalannak tűnő hét után. Többet akarok tudni róluk, az életükről, a kultúrájukról. Itt sokkal jobb helyünk lenne Krisztiánnal. Természetesen, ha befogadnak.
Másfél hónap. Ennyi ideje élünk itt a törzzsel. Azt hiszem, sosem találkoztam ilyen kedves és befogadó közösséggel, mint ők. Érdeklődők, segítőkészek, minden kérdésünkre igyekeznek választ adni. Meglepően sokan beszélnek más nyelvet, illetve nagyon informáltak a világ eseményeiről. Mégsem vágynak sehova. Boldogok a saját kis közösségükben. Az igazán meglepő az, hogy én is boldog vagyok. Nagyon élvezem az itt töltött időt. Otthon mindig felszínes barátokkal, érdektelen, munkamániás családdal voltam körülvéve. Itt ellenben azt érzem, még vadidegenként is több törődést kapok, mint rövid életem során bármikor. Nem is beszélve Titokról. Nem sikerült megtanulnom a teljes nevét, ezért levágva a „sereto”-t, egyszerűen Secretnek, azaz Titoknak hívom. Három évvel fiatalabb nálam, még csak 19 éves, miközben talán Krisztiánnál is érettebben viselkedik, pedig ő már 25 éves. Kezdetben rengeteg időt töltöttünk együtt. Körbevezetett a falujukban, megmutatott mindent, miközben rólam és az otthonomról kérdezősködött. Teljesen ki van éhezve az új információkra. Mostanában viszont eltávolodtunk egymástól. Én sokat segítek egy helyi idős hölgynek, aki átmeneti szállást nyújt nekünk. Krisztián is jól kijön mindenkivel, viszont nagyon hiányzik neki az otthoni környezet. Ezért is igyekszem minél többet beszélgetni és vele lenni.
- Hajó! – hallatszik a kapu felől az egyik vadász hangja. Másfél hónap alatt elsajátítottam néhány szót. Ahogy említette Titok, gyakran előfordulnak balesetek a környéken, ezért gyakran jár erre mentőhajó túlélők után kutatni. Összenézünk Krisztiánnal, szinte egyszerre mozdulunk a kijárat felé. Egy erős rántás húz vissza, és kétségbeesett szempárba ütközöm.
- Titok? – Meglepetten húzom fel a szemöldököm. Napok óta nem láttam, ő lökött el magától. Miért lett hirtelen olyan fontos? Megfogja a kezem, majd szó nélkül kihúz a kapun. Szótlanul tör előre, meg sem áll a helyig, ahol először találkoztunk.
- Pontosan itt álltam, – nyom neki annak a bizonyos fának – mikor megtettem az első lépést, hogy megismerjelek. Tudom, hogy nem ide tartozol, és nem ehhez vagy szokva – simítja végig gyengéden az arcomat. – Mégis azt kérem, maradj velem még egy kicsit. Attól tartok, szerelmes lettem beléd.
Mélyen, őszintén csillogó szemekkel néz az enyémbe. Egy pillanatra a part irányába siklik a tekintetem, majd ösztönösen mozdulok. Szorosan átölelem a nyakát, lehúzom magamhoz és minden érzelmemet egy hosszú csókba sűrítem. Bizonytalanul, meglepetten, de hamar mohón falja az ajkamat, karjával szinte magához láncol.
- Kérlek, ne menj még el – dönti a homlokát az enyémnek, kezét lágyan húzza végig az arcomon. Gyönyörű szemeivel könyörgőn tart fogva. Sokáig úgy éreztem, az óceán a rács, ami fogva tart apró kis cellámban. Amióta megláttam a mélykék íriszt, az óceán vált a kerítőmmé, aki oda vezetett, ahol igazán a helyem van.
- Nem olyan ritka egy hajó errefelé. Jön majd másik – nyomok egy puszit a tenyerébe, majd ismét az ajkát foglalom le egy hosszú csókkal. Így talán biztosíthatom, hogy én is több időt akarok vele tölteni.

Home Stonestreet
A kék mélység titka (1. rész)
Téma: #hajótörött #életegybennszülöttszigeten #lovestory #romantikus

~***~

- Istenem, csak maradnál már csendben – mormoltam csendesen, a fejemet rázva, mikor Krisztián lassan hatodik alkalommal mesélte el ugyanazt a rémes viccet. Attól féltem, őrületbe fog kergetni nagyon hamar, pedig hátra volt még egy hét a hajótúránkból. Hogy kiről is van szó pontosan? Tolnai Krisztián, Magyarország egyik legbefolyásosabb üzletemberének legidősebb fia. 24 éves, magas, izmos fiatalember. Barna szeméből sütött az arrogancia és a felsőbbrendűség, vékony ajkából megállíthatatlanul ömlött a gőg és az egoizmus. Sötétbarna haja éjjel-nappal az égbe meredezett, mintha óránként járt volna a legdrágább fodrászhoz. Tagadhatatlanul a mai kor gyermeke. Egyik kezében márkás telefon, másikban még márkásabb laptop. Utólag belegondolva igazán izgalmas kérdés, honnan volt hálózat az óceán közepén. Normál esetben nagy ívben kerültem mindig is ezt a fajta stílust, kettőnk között ellenben szinte elkerülhetetlen volt a kapcsolatteremtés. Édesapámat autóversenyző léte miatt szoros barátság fűzi Krisztián családjához, tekintettel, hogy ők a legfőbb támogatói mind pénzben, mind alkatrészben.
A semmiből termett előttem Krisztián, egy pohár pezsgőt nyomott a kezembe. A szerelmének hívott, fél kézzel magához vont a derekamnál, mintha bármi közünk lett volna egymáshoz. Még azt sem volt képes tiszteletben tartani, hogy nem iszom alkoholt. Pánikbeteg vagyok, nagy tömegben jóval könnyebben rám törhet a roham, ezért igyekeztem akkor is kerülni mindenféle italt. A hajóutakért pedig alapból nem vagyok oda. Minden irányból végeláthatatlan víz határol, nincs biztos pont a lábam alatt, egy bizonyos területre vagyok zárva rengeteg idegennel. Egy idő után kifutok a lehetőségekből, illetve a helyekből, ahol elrejtőzhetek egymagam. Az az eset ellenben még fájdalmasabb volt. Két hetes Karib-tengeri hajóút, nyolcadik nap, esti koktélpartinak nevezett borzalom. Krisztián egyre közelebb került hozzám, bármennyire igyekeztem tudtára adni, hogy szórakoztasson mást a társaságával. Észrevétlenül hátrált velem egészen a falig, ahonnan nem volt menekvés. Próbálta magára vonni a figyelmem, én viszont igyekeztem bármi másra figyelni. Ne gondolja, hogy neki minden jár. Reménykedtem, hogy valaki végre megtalál, és „elrabol” egy táncra, egy üdítőre, akármire. Ehelyett egy hatalmas rázkódás szakította félbe egyoldalú társalgásunkat. Nem bírtam megtartani az egyensúlyom, egyik pillanatról a másikra a földre kerültem, majd a fejemen ért éles fájdalom vetett véget az emlékeimnek. Nem tudom, mi történt pontosan, mennyi ideig voltam eszméletlen. A következő emlékem a meleg homok a kezem alatt, ami a bőrömet csiklandozta, pimaszul a számba is igyekezett beszökni. A szememet nem sikerült hamar kinyitnom, a testem ellenben ösztönösen igyekezett megszabadulni a belé került víztől és homoktól. Erősen köhögve fordultam az oldalamra, állítólag ez segít. Lassan próbáltam felülni, közben résnyire nyitott szemmel próbáltam felmérni, hol lehetek. Nem könnyíti meg a helyzetem a nap forró sugara, ezért a kezemet ellenzőként használva igyekeztem nagyjából felmérni a terepet.
Zöld pálmafák, aranyszínű homok, csillogó kék óceán. Csak a part mentén felbukkanó hajómaradvány és néhány bőrönd adta tudtomra, hogy valami nincs rendben. Miért érzem azt, hogy nem úgy, és nem oda érkeztünk, ahova kellett volna? Idegesen túrtam a hajamba, miközben egyre eluralkodott a testemben a pánik, ahogy tudatosult bennem a tény. Hajótörött lettem. Itt vagyok teljesen egyedül, kicsi eséllyel a túlélésre. Rögtön elkapott a pánik, a végtagjaim görcsbe rándultak, a tüdőm pedig úgy viselkedett, mintha nem oxigénnel lett volna ellátva. Össze-vissza kapkodtam a levegőt, a szívem a torkomban dobogott, semmi sem működött bennem úgy, ahogy kellett volna. Ha nem sikerül összeszednem magam, lehetőségem sem lesz túlélni. Az egyetlen apró jel, ami észhez térített, a nevem. Valahonnan messze hallottam. Nem tudtam, kitől és honnan, de szinte biztos voltam benne, hogy az én nevemet ismételgette. A hang mellé hamarosan egy test is társult. Normál esetben biztosan sírva fakadtam volna az élet fintorán, akkor ellenben nem lehettem hálásabb, hogy ott volt velem valaki, még ha ez a valaki Krisztián volt is.
- Zóra, nincs semmi baj, hallod? Mély levegő, szedd össze magad.
Halkan, megnyugtatón beszélt hozzám, minimális rémületet sem hallottam ki a hangjából. A karjaiba véve ölelt magához, és egy nagyobb kő árnyékában megbújva tett meg mindent, hogy elmúljon a rohamom. Jól esett a közelsége, a szíve dobogását hallgatva sikerült rendeznem a légzésem. Lehunyt szemmel vettem egy végső, mély sóhajt.
- Köszönöm, jól vagyok.
- Biztosan? Innod kellene egy keveset, de nem tudom, mit ihatnál... – pillantott körbe a környékünkön. – Kisodort az áramlat néhány dolgot. Megnézem, hátha találok valami hasznosat.
- Segítek.
- Pihenj inkább, nem akarom, hogy baj legyen.
- Nem lesz baj, megleszek – simítottam végig a karján, majd a maradék erőmet összeszedve igyekeztem hasznossá tenni magam. A part mentén haladva mindent összegyűjtöttünk, ami kicsit is felhasználható volt. Bőröndök, a hajóból megmaradt darabok, textilek, nagy mennyiséget kutattunk át. A bőröndökben találtunk pokrócot, pár férfi ruhát, minimális gyógyszert, néhány flakon vizet. Úgy gondoltuk, ennyi, ami nekünk fontos lehet. Az utolsó lépés, ami előttünk állt, egy okos terv kieszelése. Sokkal nehezebb művelet, mint amilyennek hittük.

~***~

Az elkövetkező napok a történtek ellenére nyugalomban teltek. Krisztián meglepően nagy higgadtságától én is biztonságban éreztem magam. Közös erővel sikerült fedelet tákolni a fejünk fölé, a talált ruhákat kényelmesebbé varázsoltam, találtunk ivóvizet, és az étel kérdést is jól megoldottuk gyűjtögetéssel vagy halászattal. Fizikálisan nagyjából rendben voltunk, szellemileg viszont nem is lehettünk volna mélyebb ponton. Alig szóltunk egymáshoz, kerültük egymás társaságát, mintha lassan a másikat tartottuk volna hibásnak a történtekért. Kezdtem egyre magányosabbnak érezni magam. Hogy lehettem ilyen naiv? Azt gondoltam, egy hajó ad igazi bezártság érzetet. Az élet azonban tudtomra adta, mennyivel rosszabb is lehet. Bármerre néztem ugyanaz a zöld pálma, fehér homok és a végeláthatatlan kék óceán, ami mindentől elzárt. Egyre gyakrabban töltöttem az éjszakákat sírással. Nagyon fájt a tehetetlenség. Fáztam, kimerültem, éhes és piszkos voltam. Egyik alkalommal Krisztián kijött hozzám a partra, az egyetlen pokrócunkat a hátamra terítette, és leült mellém beszélgetni. Talán az volt az első alkalom életünk során, mikor őszintén, mindenféle színjáték nélkül elmondtuk a gondolatainkat. Ő is egyedül érezte magát, és a legkomolyabb arcával vallotta be, mennyire hiányzik a macskája. Nem a családja, nem az élete. A macskája. A legjobb dolog, ami velem történt a szigeten, hogy megismerhettem az igazi énjét, aki igenis intelligens, érdeklődő és meglepően gondoskodó. Azt hiszem, mindkettőnknek jót tett a közösen töltött este. Közelebb kerültünk egymáshoz, és a magány is elszállt. Valamennyire. Újabb napok teltek el, lassan két hét a katasztrófa óta. Szerencsére a kapcsolatunk napról napra javult, ami nagyban megnövelte a túlélési esélyeinket. Az új életünk viszont eljutott arra a pontra, mikor kénytelenek voltunk mélyebbre merészkedni a dzsungelbe. Nehezen, de sikerült kiharcolnom magamnak, hogy én mehessek felfedezőútra. Csak bolyongtam a fák között, mindenféle állattal, rejtélyes hanggal és növénnyel körülvéve. A legijesztőbb mégsem a környezet volt. Egy fa mellett másfajta mocorgást érzékeltem. Kíváncsian közelebb léptem hozzá, de semmi nem változott. Valami mégsem volt rendben. Már csak egy lépés választott el, mikor egy mélykék szempár pillantott le rám. Ijedten felsikítva hátrálni kezdtem, erre igazán nem számítottam. Egy alak lépett elő a fa árnyékából. Nem igazán tudtam elsőre felmérni, csupán a tökéletesen elkészített testfestése tűnt fel, amivel teljesen a környezetébe olvadt. Mikor megindult felém, az ellenkező irányba próbáltam elszaladni, csakhogy a rengeteg indára és aljnövényzetre nem számítottam. Egy tövissel teli bozótba akadt a lábam, amelytől rögtön elvesztettem az egyensúlyom. Egész testtel borultam a növény belsejébe. Éreztem, ahogy a hegyes tüskék a húsomba kapnak, és egyre mélyebbre marnak. A fiú egyre közeledett, intenzíven csillogó szemét egy pillanatra sem vette le rólam. Ahogy mellém ért, lélegzetem felgyorsult, a pánikroham jelei mutatkoztak, a testemnek pedig minden szeglete égett és fájt. Makacsul ragaszkodtak a bőrömhöz azok a tövisek.

Home S.
Write tag 01./02./03.
A Darázsméz legkedvesebb bloggerinája, Theodora kihívott egy tag sorozatra. Egy korábbi blogomon már volt szerencsém ilyesmihez, szóval örömmel elfogadtam, és a továbbiakban olvashatjátok a válaszaimat. ^^

A tageket a Tintaszerkezetek blog írójának szüleménye. Mindenképp nézzetek át a blogjára, igazán igényes darab.

Az én kihívottaim: *itt jön a kellemetlen vallomások ideje* Én... nem nagyon ismerek bloggereket. Nem volt időm az utóbbi években követni bármilyen blogot, szóval egy ilyen ötletem támadt. Ha erre tévedtél, megláttad ezt a kihívást, és szeretnél részt venni benne, hivatalosan is ki vagy hívva általam. Bátran másold ki a kérdéseket, és vágj bele!

Szabályok:
  • Másold be a szabályokat és a kérdéseket a bejegyzésed elejére!
  • (Ha másolásvédelem van az oldaladon, jelöltjeidet irányítsd a Tintaszerkezetek oldalra, innen el tudják vinni őket.)
  • Linkeld annak a nevét, aki jelölt téged!
  • Válaszolj a kérdésekre!
  • Ha van ötleted, használd ki a +1 lehetőséget! 😉
  • Jelölj te is bloggereket a játékra és linkeld az oldalukat!
  • Értesítsd őket a jelölésről


Write Tag 01. – Egyszer volt, hol nem volt… – Kezdetek

Kérdések:
  1. Hány évesen írtad az első történeted/versed? (Amit nem sulis háziként alkottál.)
  2. Miről szólt?
  3. Ki/mi volt az oka, hogy elkezdtél írni? Honnan jött az ötlet?
  4. Ki volt az első, akinek megmutattad valamelyik művedet?
  5. Milyen zsánerben alkottál eleinte?
  6. Hogyan írnád le a kezdeti munkamódszered, időbeosztásod?
  7. Van-e valami érdekességed a kezdeti időkről, amit elmesélnél?

Válaszok:

    1. Hány évesen írtad az első történeted/versed?
Azt hiszem, 12 éves lehettem. Ez egy rettentően rövid, tömör válasz lett, de nem tudom tovább ragozni. 😆 Sajnos arra az időszakra már nem igazán emlékszem, arra viszont igen, hogy az ének füzetembe írtam a legelső történetemet az iskolában, ötödik osztályban.

    2. Miről szólt?
2010-ben (ha jól emlékszem legalábbis) az X Faktorban fellépett egy banda, a Non Stop Vokál. A 12 éves lelkem instant crusholni kezdte a frontembert. Kell ennél többet mondani? A legsablonosabb, legközhelyesebb és legkellemetlenebb módon hoztam össze a felnőtt énemet a palival. Nem, ezt sosem fogom közzétenni.

    3. Ki/mi volt az oka, hogy elkezdtél írni? Honnan jött az ötlet?
Azt hiszem, a legfőbb oka, hogy az írással olyan történetekbe és szituációkba helyezhettem bele magamat, amibe valószínűleg sosem kerülhetnék a való életben. Ki ne akarna egy középkori hercegnő bőrébe bújni, akinek az ellenséges birodalom varázsló fia udvarol? Miközben amúgy van egy még helyesebb, idősebb varázsló testőröd. Ez egy létező könyv amúgy, és annyira zavart mindig, hogy a csaj nem a testőrével jött össze, hogy életem első regénye egy lányról és a testőre románcáról szólt. Tudom, tudom, Több, mint testőr. Az a szomorú, hogy én erről a filmről nem hallottam, mikor elkezdtem írni a sztorit. Lehet ez a mentségem? 😭

    4. Ki volt az első, akinek megmutattad valamelyik művedet?
Egy barátnőm, akivel az interneten találkoztam. Az ország másik felében lakott. Nagyon szerettem, minden nap beszéltünk, igazi barátnő volt. Ő rengeteget motivált, segített és inspirált, volt, hogy együtt ötleteltünk. Hiányzol Ingrid. 💗

   5. Milyen zsánerben alkottál eleinte?
El sem tudjátok képzelni, milyen szinten vagyok romantikus lélek. Kezdetektől fogva legfőképp romantikus történeteket írok. Igyekszem kipróbálni más műfajokat is, dráma, akció, fantasy terén is tapogatóztam már. A komfort műfajom viszont a romantika maradt.

    6. Hogyan írnád le a kezdeti munkamódszered, időbeosztásod?
Um... Nem létezőnek? Sajnos ez a mai napig így van. Nagyon nehezen ülök le írni, ha nincs motivációm. Régebben talán jobban ment, ugyanis tanórák alatt, mikor unatkoztam (tudom, tudom, shame on me, ne kövessétek a példámat, figyeljetek oda az órákon!) rengeteget írtam. Ezekből az időkből maradt fent egy csomó novellám. 😆 Tehát nem tudnék konkrét munkamódszert leírni, kedvember vagyok, akkor írok, amikor épp olyan kedvem van. Vagy szorít egy határidő, azt hiszem, ez a legnagyobb motiváló erő számomra. Tudom, hogy a kezdeti munkamódszerre kérdeztél rá, de mindez régen is igaz volt.

    7. Van-e valami érdekességed a kezdeti időkről, amit elmesélnél?
Azt hiszem, az előző kérdés alatt leírtam, ami érdekes lehet. Régebben sokkal többet írtam, mert többször voltam olyan helyzetben, amiben unatkoztam. Az írás igazán jó megoldás az unalomra (facts).


Write Tag 02. – … még az Óperenciás-tengeren is túl, – Helyszínek

Kérdések:
  1. Valós, alternatív földi vagy kitalált világban alkotsz-e legszívesebben?
  2. Miért? Mit szeretsz benne?
  3. Szoktál-e írás előtt vagy alatt kutatómunkát / világépítést végezni?
  4. Miért igen, miért nem? És ha igen, hogyan? Van bevált módszered?
  5. Mennyire törekszel valósághűségre, ill. hihetőségre?
  6. Szerinted hogy lehet ezt elérni?
  7. A történeteid többsége egy vagy több helyszínen ill. világban játszódik?
  8. Íróként hogy állsz a tájleírásokhoz, helyszínbemutatásokhoz?
  9. Mit gondolsz arról, hogy van, aki szerint azért írnak olyan sokan fantasyt, mert az könnyű zsáner, hiszen ott „bármi megtörténhet”?
  10. Van-e valami érdekességed a világokról, helyszínekről, amit elmesélnél?

Válaszok:

    1. Valós, alternatív földi vagy kitalált világban alkotsz-e legszívesebben?
Egyértelműen valós. Nem vagyok oda a sci-fi/fantasy műfajért. Az utóbbi nem teljesen igaz, ha valamennyire benne vagyok a témában, nem bánom, ha fantasyt kell írnom. A kis szirénlány például azután fogalmazódott meg bennem, hogy megnéztem a Szirén című sorozatot. Egyébként a valós világot úgy értem, hogy szeretek kitalálni nem létező városokat, helyszíneket, épületeket stb., viszont ezek mind valóságon alapszanak, tehát attól, hogy nem léteznek, simán létezhetnének a mi világunkban is. Nyilván ha egy specifikus fanfictiont veszünk alapul, akkor ez nem érvényes, az olyan a világban fog játszódni, amilyenben az eredeti történet is játszódik. Saját novellákban viszont a valóságalap számomra fontos legtöbb esetben.

    2. Miért? Mit szeretsz benne?
Úgy gondolom, egy kis képzelőerővel rengeteg izgalmas szituációt ki lehet találni valós helyszínek és valós dolgok felhasználásával. Nekem teljesen kielégítő Los Angeles utcáin gyorsulási versenyt rendezni. Nem érzem szükségét, hogy kitaláljak egy új univerzumot, ahol békalábú, kutya testű cápák versenyeznek, hogy ki tartja a délutáni teapartit. Ez persze a saját véleményem, minden tiszteletem azoké, akik ilyen összetett világot ki tudnak találni, majd igényesen megalkotni.

    3. Szoktál-e írás előtt vagy alatt kutatómunkát / világépítést végezni?
Előfordul, hogy szoktam, de nem sok esetben. Ha valami nagyon specifikus dolgot említek meg a történetben, amiről nem sokat tudok, de szeretnék valós képet átadni, estleg ilyen esetben tudom elképzelni. A testőrös történetemben például utánanéztem, hogyan lehet egy ember személyi testőr, hiszen ez a kérdés többször is felmerül a regényben.

    4. Miért igen, miért nem? És ha igen, hogyan? Van bevált módszered?
Legfőképp azért nem, mert az írásnak -véleményem szerint- az a lényege, hogy a legtöbb elemét az író találja ki. Természetesen utánanézek dolgoknak, amik kőbe vannak vésve (lásd fentebb, amit említettem a testőrről), de szeretek magamtól kitalálni dolgokat. Ha kutatómunkát végzek, akkor bevált módszernek mondanám... a Googlet? Nagyjából csak beírom a kérdésem, és 1.345.789 oldal segít választ adni. 😆

    5. Mennyire törekszel valósághűségre, ill. hihetőségre?
Igyekszem a lehető legjobban törekedni mindkettőre. Ahogy említettem, inkább non-fiction történeteket szeretek írni, viszont szerintem tök menő, ha egy fantasynál el tudja érni az író, hogy hihetőnek hat az olvasónak az a nem létező dolog, amit az alkotó át akar adni.

    6. Szerinted hogy lehet ezt elérni?
Ez egy izgalmas kérdés... Úgy érzem, erről egy szakdolgozatot lehetne írni. Ha belegondolunk, egy fikció is lehet hihető. Én például úgy tudom elképzelni, hogy egy nem létező dolgot egészen részletesen leírunk és elmagyarázunk, ami olyan logikusan épül fel, hogy akár létezhetne a valóságban. Ilyesmivel próbálkoztam A kis szirénlányban. Próbáltam logikusan felépíteni a fajt, a tulajdonságait, mintha egy wikipédia oldalról lenne kiolvasva. Ha látja az ember, milyen összetetten van felépítve egy bizonyos dolog, és milyen jól működik ez a rendszer, akár igazi is lehet.

    7. A történeteid többsége egy vagy több helyszínen ill. világban játszódik?
Ez egészen változó. Sosem írtam túl sok helyszínes történetet, de általában egy vagy nem túl sok helyszínesek.

    8Íróként hogy állsz a tájleírásokhoz, helyszínbemutatásokhoz?
Én személy szerint utálok részletes leírást írni, mert úgy érzem, nem elég tág hozzá a szókincsem. Mindig az az érzésem, hogy valami nagyon művészit, valami nagyon irodalmit kellene írnom, hogy elviselhető legyen egy történetben a tájleírás/helyszínbemutatás. Ettől függetlenül nagyon fontosnak tartom. Vizuális alkat vagyok, ezért szeretek részletes leírást adni az elképzeléseimről.

    9. Mit gondolsz arról, hogy van, aki szerint azért írnak olyan sokan fantasyt, mert az könnyű     zsáner, hiszen ott „bármi megtörténhet”?
Ez szerintem egy rettenetesen nevetséges állítás. Csak nézzük meg a Harry Potter vagy a Gyűrűk Ura világát. Eszméletlenül összetett, kiterjedt, részletgazdag. Az, aki ezt a kijelentést tette, sosem olvasott egy igényes fantasyt. Rengeteg idő és türelem kell ahhoz, hogy egy nem létező világot felépítsen egy író, majd eljusson a végére úgy, hogy félúton ne kuszálódjon össze a rengeteg új infóban, és ne kerekedjen ki valami összefüggéstelen, érthetetlen maszlag a végén.

    10. Van-e valami érdekességed a világokról, helyszínekről, amit elmesélnél?
Szeretem ötvözni a történeteim világait. Értem ezalatt, hogy az Amerikából származó főszereplőm unokatestvére az a srác, aki egy másik történetemben egy kpop énekesnek a banda társa, tehát a világ másik felén él. Szeretem ezeket a kis "easter eggeket", utalgatni a saját történeteimre egy-egy novellában, regényben.


Write Tag 03. – …élt egy parasztlegény. – Főszereplők

Kérdések:
  1. Mit találsz ki előbb, a cselekményt vagy a főszereplőt (vagy valami mást)?
  2. Milyen karakter volt az első történeted főszereplője?
  3. Ha már több sztorit is írtál, felfedezel-e utólag visszagondolva hasonlóságot a főszereplőid közt?
  4. Hogyan alkotod meg őt, van-e rá módszered?
  5. Szerinted mitől lesz “működőképes” egy főszereplő?
  6. Mit gondolsz arról, hogy “a főszereplő legyen szerethető”?
  7. Jártál-e már úgy, hogy a karaktered önállósította magát és másfele vitte a történetet, mint ahogy eltervezted? Mit teszel ilyenkor?
  8. Olvasóként milyenfajta főszereplők fognak meg / érdekelnek igazán? Befolyásolja-e ez, hogy te milyennek alkotod meg a tieidet?
  9. Fedeztél-e már fel hasonlóságot saját magad és a főszereplőd közt? Vagy törekedtél-e erre szándékosan?
  10. Van-e valami érdekességed, gondolatod a főszereplőkről, amit elmesélnél?
  11. +1 Bármit kérdezhetsz, ami a témához kapcsolódik. (De ne felejtsd el ezt a szöveget is bemásolni, hogy a te jelölted is kitalálhasson valamit!) -> Mi az az egy jó, illetve mi az az egy rossz személyiségjegy, amit sosem adnál a karakterednek?

Válaszok:

    1. Mit találsz ki előbb, a cselekményt vagy a főszereplőt (vagy valami mást)?
Nálam gyakran ez úgy működik, hogy hallok egy mondatot, látok egy kis cselekedetet (ölelés, kézfogás, egy menő bevonulás, stb.), majd ezt tovább gondolom. Így születik meg egy novella/regényrészlet. A füzetem hátuljában van néhány oldal, ami csak ezeknek a pici ötletek leírásának ad helyet. A főszereplő másodlagos.

    2. Milyen karakter volt az első történeted főszereplője?
Gyakorlatilag egy olyan lányt találtam ki, aki én sosem lehetek. Létezik olyan író, aki sosem írta meg magát egy olyan testben/szerepben, amiben valószínűleg sosem lehet? 

   3. Ha már több sztorit is írtál, felfedezel-e utólag visszagondolva hasonlóságot a főszereplőid közt?
Azt hiszem, igen. Majdnem mindegyik szereplőm nagyon kedves, nagyon segítőkész, szerény, érzelmes. Nem szeretek túl sok negatív jegyet adni a szereplőimnek (tudom, unalmas és repetitív lesz egy idő után), de mostanában igyekszem odafigyelni, hogy eltérőbbek legyenek. Ha más nem, háttértörténet/megjelenés/tulajdonság szempontjából.

    4. Hogyan alkotod meg őt, van-e rá módszered?
Nincs konkrét módszerem, kedvfüggő. Ha épp egy érzéketlen seggfejhez van kedvem, vele fogok írni egy novellát. Ha egy megtört, depressziós lélek bőrébe akarok bújni (vagy épp én vagyok olyan állapotban), róla írok egy történetet. Nagyon szeretek kitalálni új figurákat új történettel és személyiséggel. Van, hogy egy mellékszereplőnek összetettebb háttértörténete van, mint a főszereplőnek. Valamiért szeretek az elnyomott mellékszereplőkre nagyobb hangsúlyt fektetni. Tudom, fura, de meglepően izgalmas.

    5. Szerinted mitől lesz “működőképes” egy főszereplő?
Szerintem nincs olyan, hogy egy főszereplő nem működőképes. Sokszor előfordul, hogy nem sikerül jól megalkotni egy főszereplőt, "életképtelen", rossz döntéseket hoz, nem szerethető, furcsa a személyisége, a viselkedése. Mindez viszont a történethez tartozik, és azt alakítja. Ez egy érthető válasz? Kicsit hablatynak érzem, nem tudom, hogy fejezzem ki. 😅

    6. Mit gondolsz arról, hogy “a főszereplő legyen szerethető”?
Nem tartom létfontosságúnak. Egy könyv lehet élvezhető akkor is, ha nem szerethető a szereplő. Őszintén szólva nem gyakran találkoztam olyan történettel, amiben a karakter nem szerethető, szóval ez egy egészen jó ötlet a jövőre való tekintettel.

    7. Jártál-e már úgy, hogy a karaktered önállósította magát és másfele vitte a történetet, mint ahogy eltervezted? Mit teszel ilyenkor?
Ilyesmit nem nagyon tapasztalok, de ha megtörténik, hagyom, hogy vigye nyugodtan a történetet. Jó dolgok tudnak kisülni a spontán ötletekből.

    8. Olvasóként milyenfajta főszereplők fognak meg / érdekelnek igazán? Befolyásolja-e ez, hogy te milyennek alkotod meg a tieidet?
Én sosem szereplők miatt olvasok könyveket. Erre nem tudok pontos választ adni, nekem a sztori sokkal fontosabb.

    9. Fedeztél-e már fel hasonlóságot saját magad és a főszereplőd közt? Vagy törekedtél-e erre szándékosan?
Van rá példa, hogy megtörténik, de igyekszem elkerülni. Néha azt érzem, vagyok elég idegesítő ahhoz, hogy szegény képzeletbeli karaktereimnek ne kelljen ezt elviselni. 😆

    10. Van-e valami érdekességed, gondolatod a főszereplőkről, amit elmesélnél?
Szeretem kihívás elé állítani magam, és mindenféle szemszögből írni. Férfi, női, gyerek, akár állatok szemszögéből. Az Együtt, illetve a Névtelen árva egy cica és egy farkas szemszögéből íródott. Számomra nagyon izgalmas a nézőpontváltás, főleg, ha állatokról van szó. Mást éreznek, máshogy reagálnak, másfajta mozgást/interakciót végeznek.

    +1 ?
Én nem találtam meg a Te +1 kérdésed, Theodora. :( Kérlek, ha csak nekem kerülte el a figyelmem, írd meg kommentbe, mi volt az, és kibővítem!

Honoriah S.