A kék mélység titka (1. rész)

Téma: #hajótörött #életegybennszülöttszigeten #lovestory #romantikus

Ajánlott zene: Beast in Black - Oceandeep

~***~

- Istenem, csak maradnál már csendben – mormoltam csendesen, a fejemet rázva, mikor Krisztián lassan hatodik alkalommal mesélte el ugyanazt a rémes viccet. Attól féltem, őrületbe fog kergetni nagyon hamar, pedig hátra volt még egy hét a hajótúránkból. Hogy kiről is van szó pontosan? Tolnai Krisztián, Magyarország egyik legbefolyásosabb üzletemberének legidősebb fia. 24 éves, magas, izmos fiatalember. Barna szeméből sütött az arrogancia és a felsőbbrendűség, vékony ajkából megállíthatatlanul ömlött a gőg és az egoizmus. Sötétbarna haja éjjel-nappal az égbe meredezett, mintha óránként járt volna a legdrágább fodrászhoz. Tagadhatatlanul a mai kor gyermeke. Egyik kezében márkás telefon, másikban még márkásabb laptop. Utólag belegondolva igazán izgalmas kérdés, honnan volt hálózat az óceán közepén. Normál esetben nagy ívben kerültem mindig is ezt a fajta stílust, kettőnk között ellenben szinte elkerülhetetlen volt a kapcsolatteremtés. Édesapámat autóversenyző léte miatt szoros barátság fűzi Krisztián családjához, tekintettel, hogy ők a legfőbb támogatói mind pénzben, mind alkatrészben.

A semmiből termett előttem Krisztián, egy pohár pezsgőt nyomott a kezembe. A szerelmének hívott, fél kézzel magához vont a derekamnál, mintha bármi közünk lett volna egymáshoz. Még azt sem volt képes tiszteletben tartani, hogy nem iszom alkoholt. Pánikbeteg vagyok, nagy tömegben jóval könnyebben rám törhet a roham, ezért igyekeztem akkor is kerülni mindenféle italt. A hajóutakért pedig alapból nem vagyok oda. Minden irányból végeláthatatlan víz határol, nincs biztos pont a lábam alatt, egy bizonyos területre vagyok zárva rengeteg idegennel. Egy idő után kifutok a lehetőségekből, illetve a helyekből, ahol elrejtőzhetek egymagam. Az az eset ellenben még fájdalmasabb volt. Két hetes Karib-tengeri hajóút, nyolcadik nap, esti koktélpartinak nevezett borzalom. Krisztián egyre közelebb került hozzám, bármennyire igyekeztem tudtára adni, hogy szórakoztasson mást a társaságával. Észrevétlenül hátrált velem egészen a falig, ahonnan nem volt menekvés. Próbálta magára vonni a figyelmem, én viszont igyekeztem bármi másra figyelni. Ne gondolja, hogy neki minden jár. Reménykedtem, hogy valaki végre megtalál, és „elrabol” egy táncra, egy üdítőre, akármire. Ehelyett egy hatalmas rázkódás szakította félbe egyoldalú társalgásunkat. Nem bírtam megtartani az egyensúlyom, egyik pillanatról a másikra a földre kerültem, majd a fejemen ért éles fájdalom vetett véget az emlékeimnek. Nem tudom, mi történt pontosan, mennyi ideig voltam eszméletlen. A következő emlékem a meleg homok a kezem alatt, ami a bőrömet csiklandozta, pimaszul a számba is igyekezett beszökni. A szememet nem sikerült hamar kinyitnom, a testem ellenben ösztönösen igyekezett megszabadulni a belé került víztől és homoktól. Erősen köhögve fordultam az oldalamra, állítólag ez segít. Lassan próbáltam felülni, közben résnyire nyitott szemmel próbáltam felmérni, hol lehetek. Nem könnyíti meg a helyzetem a nap forró sugara, ezért a kezemet ellenzőként használva igyekeztem nagyjából felmérni a terepet.

Zöld pálmafák, aranyszínű homok, csillogó kék óceán. Csak a part mentén felbukkanó hajómaradvány és néhány bőrönd adta tudtomra, hogy valami nincs rendben. Miért érzem azt, hogy nem úgy, és nem oda érkeztünk, ahova kellett volna? Idegesen túrtam a hajamba, miközben egyre eluralkodott a testemben a pánik, ahogy tudatosult bennem a tény. Hajótörött lettem. Itt vagyok teljesen egyedül, kicsi eséllyel a túlélésre. Rögtön elkapott a pánik, a végtagjaim görcsbe rándultak, a tüdőm pedig úgy viselkedett, mintha nem oxigénnel lett volna ellátva. Össze-vissza kapkodtam a levegőt, a szívem a torkomban dobogott, semmi sem működött bennem úgy, ahogy kellett volna. Ha nem sikerül összeszednem magam, lehetőségem sem lesz túlélni. Az egyetlen apró jel, ami észhez térített, a nevem. Valahonnan messze hallottam. Nem tudtam, kitől és honnan, de szinte biztos voltam benne, hogy az én nevemet ismételgette. A hang mellé hamarosan egy test is társult. Normál esetben biztosan sírva fakadtam volna az élet fintorán, akkor ellenben nem lehettem hálásabb, hogy ott volt velem valaki, még ha ez a valaki Krisztián volt is.

- Zóra, nincs semmi baj, hallod? Mély levegő, szedd össze magad.

Halkan, megnyugtatón beszélt hozzám, minimális rémületet sem hallottam ki a hangjából. A karjaiba véve ölelt magához, és egy nagyobb kő árnyékában megbújva tett meg mindent, hogy elmúljon a rohamom. Jól esett a közelsége, a szíve dobogását hallgatva sikerült rendeznem a légzésem. Lehunyt szemmel vettem egy végső, mély sóhajt.

- Köszönöm, jól vagyok.

- Biztosan? Innod kellene egy keveset, de nem tudom, mit ihatnál... – pillantott körbe a környékünkön. – Kisodort az áramlat néhány dolgot. Megnézem, hátha találok valami hasznosat.

- Segítek.

- Pihenj inkább, nem akarom, hogy baj legyen.

- Nem lesz baj, megleszek – simítottam végig a karján, majd a maradék erőmet összeszedve igyekeztem hasznossá tenni magam. A part mentén haladva mindent összegyűjtöttünk, ami kicsit is felhasználható volt. Bőröndök, a hajóból megmaradt darabok, textilek, nagy mennyiséget kutattunk át. A bőröndökben találtunk pokrócot, pár férfi ruhát, minimális gyógyszert, néhány flakon vizet. Úgy gondoltuk, ennyi, ami nekünk fontos lehet. Az utolsó lépés, ami előttünk állt, egy okos terv kieszelése. Sokkal nehezebb művelet, mint amilyennek hittük.

~***~

Az elkövetkező napok a történtek ellenére nyugalomban teltek. Krisztián meglepően nagy higgadtságától én is biztonságban éreztem magam. Közös erővel sikerült fedelet tákolni a fejünk fölé, a talált ruhákat kényelmesebbé varázsoltam, találtunk ivóvizet, és az étel kérdést is jól megoldottuk gyűjtögetéssel vagy halászattal. Fizikálisan nagyjából rendben voltunk, szellemileg viszont nem is lehettünk volna mélyebb ponton. Alig szóltunk egymáshoz, kerültük egymás társaságát, mintha lassan a másikat tartottuk volna hibásnak a történtekért. Kezdtem egyre magányosabbnak érezni magam. Hogy lehettem ilyen naiv? Azt gondoltam, egy hajó ad igazi bezártság érzetet. Az élet azonban tudtomra adta, mennyivel rosszabb is lehet. Bármerre néztem ugyanaz a zöld pálma, fehér homok és a végeláthatatlan kék óceán, ami mindentől elzárt. Egyre gyakrabban töltöttem az éjszakákat sírással. Nagyon fájt a tehetetlenség. Fáztam, kimerültem, éhes és piszkos voltam. Egyik alkalommal Krisztián kijött hozzám a partra, az egyetlen pokrócunkat a hátamra terítette, és leült mellém beszélgetni. Talán az volt az első alkalom életünk során, mikor őszintén, mindenféle színjáték nélkül elmondtuk a gondolatainkat. Ő is egyedül érezte magát, és a legkomolyabb arcával vallotta be, mennyire hiányzik a macskája. Nem a családja, nem az élete. A macskája. A legjobb dolog, ami velem történt a szigeten, hogy megismerhettem az igazi énjét, aki igenis intelligens, érdeklődő és meglepően gondoskodó. Azt hiszem, mindkettőnknek jót tett a közösen töltött este. Közelebb kerültünk egymáshoz, és a magány is elszállt. Valamennyire. Újabb napok teltek el, lassan két hét a katasztrófa óta. Szerencsére a kapcsolatunk napról napra javult, ami nagyban megnövelte a túlélési esélyeinket. Az új életünk viszont eljutott arra a pontra, mikor kénytelenek voltunk mélyebbre merészkedni a dzsungelbe. Nehezen, de sikerült kiharcolnom magamnak, hogy én mehessek felfedezőútra. Csak bolyongtam a fák között, mindenféle állattal, rejtélyes hanggal és növénnyel körülvéve. A legijesztőbb mégsem a környezet volt. Egy fa mellett másfajta mocorgást érzékeltem. Kíváncsian közelebb léptem hozzá, de semmi nem változott. Valami mégsem volt rendben. Már csak egy lépés választott el, mikor egy mélykék szempár pillantott le rám. Ijedten felsikítva hátrálni kezdtem, erre igazán nem számítottam. Egy alak lépett elő a fa árnyékából. Nem igazán tudtam elsőre felmérni, csupán a tökéletesen elkészített testfestése tűnt fel, amivel teljesen a környezetébe olvadt. Mikor megindult felém, az ellenkező irányba próbáltam elszaladni, csakhogy a rengeteg indára és aljnövényzetre nem számítottam. Egy tövissel teli bozótba akadt a lábam, amelytől rögtön elvesztettem az egyensúlyom. Egész testtel borultam a növény belsejébe. Éreztem, ahogy a hegyes tüskék a húsomba kapnak, és egyre mélyebbre marnak. A fiú egyre közeledett, intenzíven csillogó szemét egy pillanatra sem vette le rólam. Ahogy mellém ért, lélegzetem felgyorsult, a pánikroham jelei mutatkoztak, a testemnek pedig minden szeglete égett és fájt. Makacsul ragaszkodtak a bőrömhöz azok a tövisek.

Home S.