- Nem akarlak bántani. Segítek – szólalt meg angolul, miközben lassan leengedte a bokámat a földre. Azt hiszem, életemben először hallottam olyan mély, dörmögő hangot. Végre volt néhány percem felmérni a fiút. Fekete, göndör haja elég hosszú, hogy hátul összefoghassa. Mélykék szemeiből egy pillanatig sem hunyt ki az aggodalom, barna bőrén pedig továbbra is tündökölt a látványos festés. Egy egyszerű bőrdarab takarta csípőtől combig. A lábai borzasztó látványt nyújtottak. Össze-vissza vagdosta a sűrű dzsungel, semmit sem védett a vékony saruja.
- Te... – Nem jött több szó a számra. Sosem gondoltam, hogy egyszer angolul fog nyugtatni egy lakatlannak hitt sziget bennszülötte. Halvány mosoly jelent meg az arcán, majd az egyik bokorhoz sétált, ahova az íját és tegezét rejtette. Miután a vállára kapta őket, visszasétált mellém. Gyanús szemekkel néztem fel rá, ötletem sem volt, mi dolgunk lehet még egymással. Amilyen könnyedén a felszerelését, olyan könnyen kapott fel engem is a karjába. Megrémített, mikor elindult a szállásommal ellenkező irányba.
- Ne, kérlek! Vissza kell mennem – pillantottam hátra a válla felett.
- Segítségre van szükséged. Nem bántalak. – Hangja megnyugtatón csengett. Úgy éreztem, tényleg békések a szándékai. Túl kimerül voltam, hogy fizikálisan ellenkezni tudjak. A nyakába kapaszkodva engedtem, hogy elvigyen az otthonába.
- Ki vagy te? – törtem meg a csendet végül. Olyan titokzatos, olyan valótlan az egész lénye. Egy kék szemű, sötétbarna bőrű bennszülött, aki erős akcentussal, de beszél angolul, és zokszó nélkül segített egy vadidegen betolakodónak.
- El kell látnunk a sérülésed – válaszolta halkan. Újra csend telepedett ránk. Nem mertem újra megszólalni. Amikor megérkeztünk a falujához... törzséhez... nem tudom pontosan, minek nevezzem, a lélegzetem is elakadt. Lenyűgöző látvány fogadott. Először egy szépen faragott, hatalmas fakapun sétáltunk át, amit két oldalról farönkök fogtak közre hosszan elnyúlva. Talán nem is ez a legérdekesebb, sokkal inkább az, ami mögötte rejtőzött. Úgy tudnám leírni, mintha egy főváros lenne a lehető legtermészetesebb módon. Minden épülethez kitaposott földút vezet, aminek két oldalán kövek jelzik a határt. Díszítésnek virágok, fák, s egy kisebb patak is végigfolyik a területen. Egyszerűnek tűnik az egész. Minden ház, minden épület a természetben megtalálható nyersanyagból készült. A falu közepén egy hatalmas fa ad árnyékot egy központi kis parknak.
Nem akármilyen fáról van szó. Egy trópusi sziget közepén egy egészségesen tündöklő ébenfa áll. Vastag törzsébe egy embert faragtak, lombkoronája pedig hajként szolgál. A női alak fél térden áll, karjait nyújtva, mintha épp adna valamit. Arcán barátságos mosoly, szeméből szinte árad a melegség. A park mellett elhaladva láttam, ahogy fiatalok andalognak kézen fogva, szülők viszik gyerekeiket a játszótérre, és idősek beszélgetnek valamilyen táblajáték felett. Nem sokban különböznek tőlünk. Ennyire elszigetelve élik az életüket, mégis fel lehet fedezni hasonlóságokat a modern világgal. Nem sok idő volt körülnézni, az idegen rögtön egy épületbe vitt. Gyakorlottan látta el a sebeimet, biztosan jól tudta már, mi szükséges erre a sérülésre. Továbbra sem kommunikált velem sokat, ami egyre inkább feszélyezett.
- Megtudhatom a nevedet legalább? – mormogtam csendesen, az ágy végébe kuporodva. Felpillantott rám fél szemmel.
- Warusereto Miracurom vagyok.
- Waru... – Nagyjából ennyi ragadt meg első hallás után. Ha megkínoznak sem jutott volna eszembe több.
- Warusereto – ismételte el halvány mosollyal az ajka szélén. Kedves és fiatal az arca, végre meg tudtam nézni közelebbről.
- Miért segítesz nekem? Honnan tudod, hogy nem rossz szándékkal jöttem?
- Több, mint két hete itt vagytok. Ha bántani akartatok volna, már régen megtettétek volna – rázta meg a fejét. – Talán bennszülött vagyok, de nem barbár. Errefelé gyakoriak a balesetek, ezért sok hajótöröttel találkozunk. Szinte mindenki beleakad ebbe a növénybe. A rukanagujanak különleges mérge van, ami megtelepszik a bőrön, és onnan kezdi a roncsolást. Nekünk van ellenszerünk, miért ne segítenénk?
- Akkor a hajótöröttektől tanultál meg angolul? Miattuk olyan hasonló a kultúrátok a miénkhez?
- Többek között, igen – bólogatott lassan. – Most már rendben lesz a lábad.
Egyfajta zöld levelet tekert a sérülés köré, ami biztosan ragadt a lábamhoz. Elképzelésem sincs, mit használt, de enyhe fájdalmon kívül mást nem érzek. Teljesen elmúlt az égés.
- Köszönöm. – Lassan leengedtem a lábam az ágyról, és óvatosan leszálltam.
- Visszakísérlek a barátodhoz.
- Várj!
Magamat is megleptem a váratlan reakciómmal, de senki nem hibáztathat miatta. Egy nyüzsgő, teljesen új világba kerültem két kilátástalannak tűnő hét után. Többet akarok tudni róluk, az életükről, a kultúrájukról. Itt sokkal jobb helyünk lenne Krisztiánnal. Természetesen, ha befogadnak.
Másfél hónap. Ennyi ideje élünk itt a törzzsel. Azt hiszem, sosem találkoztam ilyen kedves és befogadó közösséggel, mint ők. Érdeklődők, segítőkészek, minden kérdésünkre igyekeznek választ adni. Meglepően sokan beszélnek más nyelvet, illetve nagyon informáltak a világ eseményeiről. Mégsem vágynak sehova. Boldogok a saját kis közösségükben. Az igazán meglepő az, hogy én is boldog vagyok. Nagyon élvezem az itt töltött időt. Otthon mindig felszínes barátokkal, érdektelen, munkamániás családdal voltam körülvéve. Itt ellenben azt érzem, még vadidegenként is több törődést kapok, mint rövid életem során bármikor. Nem is beszélve Titokról. Nem sikerült megtanulnom a teljes nevét, ezért levágva a „sereto”-t, egyszerűen Secretnek, azaz Titoknak hívom. Három évvel fiatalabb nálam, még csak 19 éves, miközben talán Krisztiánnál is érettebben viselkedik, pedig ő már 25 éves. Kezdetben rengeteg időt töltöttünk együtt. Körbevezetett a falujukban, megmutatott mindent, miközben rólam és az otthonomról kérdezősködött. Teljesen ki van éhezve az új információkra. Mostanában viszont eltávolodtunk egymástól. Én sokat segítek egy helyi idős hölgynek, aki átmeneti szállást nyújt nekünk. Krisztián is jól kijön mindenkivel, viszont nagyon hiányzik neki az otthoni környezet. Ezért is igyekszem minél többet beszélgetni és vele lenni.
- Hajó! – hallatszik a kapu felől az egyik vadász hangja. Másfél hónap alatt elsajátítottam néhány szót. Ahogy említette Titok, gyakran előfordulnak balesetek a környéken, ezért gyakran jár erre mentőhajó túlélők után kutatni. Összenézünk Krisztiánnal, szinte egyszerre mozdulunk a kijárat felé. Egy erős rántás húz vissza, és kétségbeesett szempárba ütközöm.
- Titok? – Meglepetten húzom fel a szemöldököm. Napok óta nem láttam, ő lökött el magától. Miért lett hirtelen olyan fontos? Megfogja a kezem, majd szó nélkül kihúz a kapun. Szótlanul tör előre, meg sem áll a helyig, ahol először találkoztunk.
- Pontosan itt álltam, – nyom neki annak a bizonyos fának – mikor megtettem az első lépést, hogy megismerjelek. Tudom, hogy nem ide tartozol, és nem ehhez vagy szokva – simítja végig gyengéden az arcomat. – Mégis azt kérem, maradj velem még egy kicsit. Attól tartok, szerelmes lettem beléd.
Mélyen, őszintén csillogó szemekkel néz az enyémbe. Egy pillanatra a part irányába siklik a tekintetem, majd ösztönösen mozdulok. Szorosan átölelem a nyakát, lehúzom magamhoz és minden érzelmemet egy hosszú csókba sűrítem. Bizonytalanul, meglepetten, de hamar mohón falja az ajkamat, karjával szinte magához láncol.
- Kérlek, ne menj még el – dönti a homlokát az enyémnek, kezét lágyan húzza végig az arcomon. Gyönyörű szemeivel könyörgőn tart fogva. Sokáig úgy éreztem, az óceán a rács, ami fogva tart apró kis cellámban. Amióta megláttam a mélykék íriszt, az óceán vált a kerítőmmé, aki oda vezetett, ahol igazán a helyem van.
- Nem olyan ritka egy hajó errefelé. Jön majd másik – nyomok egy puszit a tenyerébe, majd ismét az ajkát foglalom le egy hosszú csókkal. Így talán biztosíthatom, hogy én is több időt akarok vele tölteni.
Home Stonestreet
