Ajánlott zene: Glee - Teenage Dream
~***~
Egy lány a hierarchia alján. Magányosan üldögél a 6 személyes padban, és firkál. Vagy ír. Egy jó rock szám szól a fülébe, így próbálja kizárni a külvilágot. Jó, ennyire nem nagy a baj. Tényleg megesik, hogy magányos vagyok, de jól feltalálom magam. Két fontos dolog mindig nálam van a túléléshez. Fülhallgató, na meg az írós füzetem, aminek a sima, kék borítójára sok mosolygós hangulatjelet ragasztottam. Ezek azért nem a legőszintébb mosolyok a világon. Egészen más jelentéssel bírnak az én társaságomban. A barátaim olyan arcok, akikkel lételemünk a szarkazmus. Nem ritka az ironikus beszólogatás, amik természetesen nem rosszindulatból, csupán egyszerű szeretetből szállingóznak. Ilyenkor szoktunk egymásra mosolyogni, vagy írásban mosolygós fejet küldeni. Ez amolyan „kívül szmájli, belül fáj, mi?” jelentéssel bír. Semmi pénzért nem cserélném le őket, imádom, hogy ilyen őrültek. Megfigyeltem a gimis éveim alatt, milyen álszent emberek hívják egymást barátoknak. Szerencsére nekem ebben nincs részem. Ellenben van az osztályomban egy lány, Italának hívják. Nagy díva a csaj. Az a tipikus népszerű tömeggyártmány, akit rengeteg ember vesz körül, mégsincs egy igaz barátja sem. Durván hangzik, de sajnos ez az igazság. Hétvégén részeg, hétköznap éltanuló. El sem tudom képzelni, hogy csinálja. Annyira töröm magam, mégse vagyok se közkedvelt, se 4,5 feletti átlagú.
Mint említettem, Itala benne van a kemény magban. Bátran hallatja a hangját, bárhova megy, a barátai követik. Fogalma sincs, milyen lehet alul lenni, ezért rezzenéstelen arccal tapos mások lelkébe. A szülei orvosok, ő pedig nap, mint nap a méregdrága „ájfónját” nyomkodja. Egyszer az iskolában tette tönkre a régebbi telefonját, hogy megkaphassa az újabb verzióját. Nem irigylem ezt az életformát, pénzből nem lehet boldogságot venni.
Visszatérve, nem is ezért hoztam fel igazából. Teljes mértékben hidegen hagy, mit művel az életében. Kerülöm, amennyire tudom. Engem inkább a neve ragadott meg. Nagyon különleges, állítólag még a naptárakban sincs benne. Tekintettel, hogy írói pályára török, szeretek a nevekkel játszani a történeteimben. Italát a barátai elképesztő mennyiségű becenévvel illették már. Itóka, utalás a hétvégi mókáikra. Suti, azaz az Itus visszafele. Ebből születtek a Süti, Sutil - régen egy forma 1-es pilóta volt -, valamint a Tuskó megnevezés. A személyes kedvencem inkább már egy mondóka. Italát Itáliában izgatottan isszák. Nem is sejtik, hogy egy négyes alliterációval gúnyolják. Igazán izgalmas.
Ukulele: Szia! Fel tudnál jönni kicsit Faceere?
Tündérmese: Suliban vagyok, nincs netem. :( Baj van?
Ukulele: Nem fontos, bocsi! Írj tovább nyugodtan, Tündér! ;)
Nagyon elmosolyodom, annyira kiismert mostanra. Benivel egy online játékban ismerkedtem meg. Megörültünk egymásnak, hogy mindketten magyarok vagyunk, ez nagyon ritka. Gyakran hívtuk egymást egy-két meccsre, utána már arra kaptuk fel a fejünket, hogy csak a lobbiban beszélgetünk. Egy idő után úgy éreztük, jobb lesz Facebookon folytatni tovább. Benjaminnak hívják, 20 éves, Győrben született, viszont Budapesten tanul. Nagyon messze van tőlem, ez pedig egyre jobban megvisel. Rengeteget chateltünk az elmúlt 5 hónapban, és… miért kerteljek? Nagyon kedvelem. Élőben még nem találkoztunk, viszont volt pár alkalom, mikor sikerült Skypeolnunk. Félénk vagyok, mikor beszédről van szó. Beni ezt egyáltalán nem vette rossz néven, sőt. Azt mondta, ha jobban ki tudom fejezni magam írásban, akkor maradjunk Facebookon. Azért néha felhív, mikor hallani szeretné a hangomat. Ilyenkor teljesen el tudok olvadni.
Az Ukulele becenévnek egészen egyszerű eredettörténete van. Benjiből lett a Bendzsó, ami pengetős hangszer, mint a gitár. A gitár pedig majdnem egy ukulele. Ez furán hangozhat, pedig csak egy kis asszociációs játék. A Tündérmesét ő találta ki, tekintettel, hogy Emesének hívnak. Tudja, hogy szeretek írni, azt is tudja, hogy legfőképp romantikus történeteket.
- Csak nem Stefán a vigyorgás oka?
Alex ül le mellém a székre, kíváncsian átnéz a kezem felett, hogy lássa az SMS-t.
- Hé! – kapom el a mobilt előle nevetve. – Ne hívd így!
- Ez a neve, na – emeli meg a kezeit mentegetőzésképp. Valóban István a második neve, viszont nem szereti használni. – Ah, figyi. Írtam egy verset a lovagodhoz – ül közelebb hozzám izgatottan. – Én bokron, - mutat magára teljesen átszellemülve – S te fán.
Igen, pontosan ez az a pillanat, mikor felmutatom a kedves füzetemet. A fejemet fogva rázom meg azt, ez inkább fizikailag fáj, mintsem nevessek rajta. Ellenben Alexszel, aki a hasát fogva dől az asztalra.
- Jól van, semmi baj, tudok a humán analfabetizmusodról – paskolom meg a hátát együttérzőn. Teljesen reál beállítottságú, igazi informatika zseni, épp ezért gyűlik meg a baja a magyarral, és törivel. Tudom Ányos és Vers Elekné, tekintettel, hogy én vagyok a humán beállítottságú. Hát nem találtunk tökéletesen egymásra?
Most ő mosolyog fel rám, amitől szinte egyszerre tör ki belőlünk a röhögés. Talán néha megesik, hogy magányos vagyok, de amint jönnek a közös órák a barátokkal, rögtön jobb kedvem lesz. Semmit sem változtatnék ebből a szempontból.
- Min kell nevetni? –ül le elénk Eli egy nagy pizzás csigát majszolva. – Csak nem a Stefán poén?
- Szóval téged is fárasztott már… Hínye, kérek szépen! – csillannak fel a szemeim a mennyei manna láttán. Azonnal érte nyúlok, a barátnőm viszont elkapja a zacskót.
- Majd én török – bólogat hevesen. Nagyon finnyás, nem szereti, ha más hozzáér a kajájához.
- Miért nem magyar? – néz fel rá értetlenül Alex. Két rossz poén egy napra? Biztosan ez a felkészítő a téli szünetre.
~***~
Az utolsó tanítási nap vége. Amint 13:50-et üt az óra, kitörnek az iskola ajtajai. Mintha kirobbantottak volna minket az épületből. Pillanatok alatt kiürül a gimi, mindenki siet haza készülődni. Ma este kerül megrendezésre az éves karácsonyi bál. Régi hagyomány, ilyenkor gyönyörű báli ruhákba öltöznek a lányok, míg a fiúk elegáns öltönyben jelennek meg. Vannak programok is, vacsora, műsorok, élő zene, fotózkodási lehetőség. Kis elsős naív énem elment rá szimpla kíváncsiságból. Tanultam a hibáimból, ezért tavaly már otthon töltöttem az estét. Nem éreztem jól magam, nem nekem való ez a nagy felhajtás. Idén sem lesz másképp. A jó lélek sem tudott volna rávenni, hogy elmenjek. Maximum jövőre. Mégiscsak az lesz az utolsó. Most viszont a családdal töltöm az estét. Az öcsémnél úgyis szállóigévé vált az utóbbi időkben esténként a „Mese mesélj egy mesét!” mondat. Régen Peti nem tudta kiejteni a nevem ezért kezdetben Mesze, később Mese lettem. Már 6 éves, de nagyon szeret így hívni. Én sziklának hívom két okból is. Egy, mert ez a nevének a jelentése. Kettő, mert karatézik, és elképesztően ügyes a manó. Az normális, hogy 17 éves létemre leteper a 11 évvel fiatalabb öcsém?
Elbúcsúzunk a barátokkal, utána megy mindenki a dolgára. Otthon az első dolgom a közösségi oldalak átfutása. Semmi fontos üzenet nem vár, pedig Beni akart velem beszélni. A tegnap esti utolsó üzenetem óta nem kaptam reakciót. Elijeszthette az egyik barátnőm szóvicce, miszerint a fű zöld, a csirkék? Mondtam neki, hogy nem én találtam ki. Remélem, nem engem néz teljesen hülyének. 13 órája volt utoljára aktív. Nem tudom, mi lehet vele, de kicsit aggaszt. Ráírok, hátha kapok választ, ha meglátja.
Mivel 6-kor találkozom Ellivel – meg akarja mutatni a báli ruháját, pedig nem egyszer láttam már -, fel kell keltenem magamat. A szüleim és Peti elmentek vásárolni, amíg pihentem, szóval az ébresztőmre ébredek 5-kor. Hamar összeszedem magam, felöltözködöm, eszek is pár falatot. Miután elrendeztem a dolgaimat, felkapom a kutyám pórázát, úgy zárok be mindent alaposan. Ne tévesszen meg senkit, hogy csupán este 6 óra. Korom sötét van odakint. A hatalmas újfundlandi pajtásom társaságában azért nagyobb biztonságban érzem magam. Ő az én őrangyalom. Nagyon különleges kutya, a lapockájától kezdve húzódik a fekete bundáján két fehér csík, mintha a szárnyai onnan nőttek volna ki. Ezért kapta az arkangyal után a nevét. Rafael.
Raf boldogan szalad oda hozzám, amint meglátja a pórázt a kezemben. Halkan felnevetve rakom fel rá, majd megsimogatom a hátát.
- Vigyázz rám, pajti – suttogom neki mosolyogva, egy puszit is nyomok a fejére. Egy vakkantást követőn ő kezd el húzni engem a kijárat fele.
A leggyönyörűbb évszak számomra a tél. Hatalmas pelyhekben hullik körénk a hó. A fehér leplet lágyan világítják meg az utcai lámpák narancssárgás fényei. Testőröm izgatottan ugrál a jeges buckákra, nagyon élvezi ő is ezt az időjárást. Egyáltalán nem érzek félelmet a sötétségtől függetlenül. Szeretek elmenni Rafaellel sétálni, ilyenkor tudok kicsit gondolkodni és álmodozni. Igen, legfőképp Beniről. Ő ihlette meg a legújabb sztorimat. A középkorban játszódik, és egy hercegnőről szól. A birodalma kezd széthullani, miután az apja meghal, és nem marad trónörökös. Azonnal férjhez kell mennie, érdekházasságról viszont hallani sem akar. Főleg, hogy a szívét már elrabolta valaki. Egy lovag egy távoli királyságból, akivel csak egy napot töltött együtt, mégis megőrül a hiányától. Túl messze van, ráadásul a két birodalom sem ápol túl jó kapcsolatot. Egyelőre ennyit találtam ki, még épül a történet. Beni lelkesen segít tudatosan és kevésbé tudatosan is.
Ahogy közeledek a belváros felé, egyre nagyobb a nyüzsgés. Mindenki teljesen be van zsongva, sokan már a bálra tartanak. Ha jól tudom, a szomszédos gimi szintén ilyenkor tartja a saját buliját. Még az állomásról is özönlenek az emberek, pont most gurult be a 17:50-es vonat. Azért kíváncsi leszek, hogy jutnak el a nagy, abroncsos ruhákban a város másik felébe az érkezők. Nem lett volna egyszerűbb becsomagolva elhozni, és jó melegen felöltözni? Meg sem próbálom megérteni ezt a logikát.
Akarva-akaratlanul el kell mennem az állomás előtt, hogy átjussak a túloldalra. Tényleg rengetegen özönlenek ki, mintha most érkezett volna vissza a nép egy hatalmas leárazásról a bevásárlóközpontból. Igyekszem elkerülni a nagyobb tömeget, szegény Rafael sem érzi jól magát a sok ember között. Végre sikerül átküzdenem magam az út túloldalára, itt már a sereg is fogyatkozik. Lassan indulnék az úticélom irányába, ha egy ártatlan kérdés nem betonozna a földbe. Azonnal megpördülök a tengelyem körül, keresem a hang forrását. Egy magas, huszonéves srác érdeklődik egy bácsitól az én lakcímem felől. Bizonytalanul szaladok oda hozzájuk, a zakatoló szívem sejthet már valami hihetetlent.
- Bocsi – teszem a kezem a fiú vállára, mire felém fordul. Sosem hittem volna, hogy fulladásos halál lesz a végzetem. Teljesen elveszek a tengerkék szempárban, amik meglepetten fürkésznek engem.
- Mesi?
A szám elé kapom a kezem. Ez tényleg ő. A rendezetten kócos barna hajában lágyan olvad szét minden egyes hópehely, ami beléhullik. A mély, dörmögő hangja egyenesen a lelkemet simogatja. Sokkal jobban magával ragad, mint a recsegő mikrofonon keresztül. A mosolyához már hozzá sem tudok szólni. Annyira édes, kisfiús boldogságot látok az arcán, én pedig csak tétlenül állok. Fogalmam sincs, hogy dolgozzam fel ezt az egész találkozást.
- Hát… azért egy ölelésben bíztam így első alkalomra – nevet fel halkan. A kellemes orgánumnak köszönhetőn sikerül kizökkennem a kezdeti sokkból, kicsit a fejemet is megrázom, hogy visszatérjek a jelenbe.
- Beni? – bököm ki az első dolgot, ami a nyelvemre ül.
- Azt hittem, ezen már túllendültünk… – vigyorodik el pimaszul. Tisztában van vele, hogy nem vagyok a szavak embere. Épp ezért tárja ki felém a karjait. Nagyon elmosolyodva lépek elé, meg kell bizonyosodnom, hogy ez nem csak a saját kis álomvilágom. Szorosan átölelem a nyakát a szabad kezemmel, fel kell pipiskednem hozzá, hogy elérjem. Boldogan magához von, a karjaiba zár, ő is épp annyira várta ezt a pillanatot, mint én. A vállába fúrom a fejem, mélyen beszívom az illatát, hozzábújok. A vaníliás parfümje az orromba szökik, kicsit a hideg is kiráz tőle. Természetesen jó értelemben. Annyira új élmény, új impulzus, imádom ezt az új érzést. Ez az első igazi találkozás, mégis bátran teszünk minden apró érintést. Kicsit lejjebb hajolva dönti a fejét az enyémnek, még a mély sóhajt is hallom, amit egy óvatlan pillanatban ejt meg.
- Mit keresel itt? – motyogom a barna szövetkabátjába elveszetten.
- Gondoltam, segítek befejezni Miranda hercegnő történetét – suttogja mosolyogva. – Egyszer úgyis el kell szöknie hozzá a lovagjának. Ha látni szeretné, meg fogja oldani, ahogy nekem is sikerült – simít végig lassan a hátamon.
- Te teljesen megőrültél – rázom meg a fejem hatalmas vigyorral a képemen. Alig bírom felfogni, mekkora utat tett meg ezért, nem is értem, hogy gondolta ezt. Egyelőre nem akarok ezzel foglalkozni. Élvezem, hogy itt van, hogy ölel, hogy teljes életnagyságban érezhetem. Minden apró részletet ki fogok belőle szedni, amint lesz erőm elengedni.
Honoriah Stonestreet