A különc Lord (3. rész)

- Jól vagy? – pillantok Theodorra, aki szintén szépen kivette a részét a védelemben. Ahogy a feldagadt arcú hústornyot elnézem, nem volt szerencséje a kinézett „áldozatával”. Ha Theodor feje egyszer eldurran, ott nincs megállás.

- Én igen, de te kevésbé. Barátom, vérzel – teszi a vállamra a kezét aggódón. Lepillantok az oldalamra, és kicsit rá is szorítom a kezem az egyre növekvő vörös foltra az ingemen. Idáig fel sem tűnt, mennyire fáj és lüktet. Erről viszont nem kell tudniuk.

- Nem komoly, csak egy kis felszíni sérülés. – Felkapom a fejem, mikor az egyik férfi a közelében heverő kés felé nyúlkál. Gyorsan elrúgom a keze ügyéből, majd a hölgyek felé pillantok, akik épp egy rendőr társaságában érkeznek vissza hozzánk. Így már biztosan nem történhet további baj.

Anthony! – Nagy, rémült szemekkel mér végig Miss Fodor, mikor észreveszi a sérülésemet. – Azonnal látnia kell egy orvosnak! Istenem, annyira sajnálom.

- Ne aggódjon, kisasszony. Nem olyan komoly, mint amilyennek látszik – rázom meg a fejem halvány mosollyal. – Örülök, hogy nem esett bajuk. Ugye minden rendben magukkal?

- Igen, jól vagyunk, de maga nem! Nagyon szépen kérem, nézesse meg egy orvossal. Nem akarom, hogy baja legyen belőle.

A könnyektől homályos tekintete engem is elgyengít. Arról nem is beszélve, mikor lassan végig csúsztatja a kezét az enyémen, hogy leemelje a sebről egy pillanatra.

- Megígérem, hogy megnézetem, rendben? Előtte viszont engedje meg, hogy biztonságban hazajuttassuk önöket. Ezúttal tényleg.

˜***˜

Csendesen telt az út további része. Nem akartuk megkockáztatni ismét a gyaloglást, ezért kocsival folytattuk az utunkat. Mindenki a gondolataiba feledkezve nézett maga elé. Nem meglepő, valószínűleg egyikünk sem került még hasonló helyzetbe. Elsőként Alicet vittük haza, Theodor úriember módjára felajánlotta, hogy vele marad, amíg meg nem nyugszik kicsit. Abban reménykedem, hogy az események után kicsit magába száll a barátom is, és nem csak egy alkalmat keres annál a szegény lánynál.

- Megjöttünk.

Felkapom a fejem a hatalmas birtokra. Nem is tudtam, hogy errefelé lakik. Szerencsére biztonságos környék. Elsőként szállok ki a kocsiból, hogy lesegítsem Sissyt.

- Sajnálom, hogy így végződött az este. Olyan jól indult pedig.

- Én sajnálom, hogy miattam megsérült. Remélem, nem súlyos, és hamar meggyógyul. – Kissé elcsuklik a hangja, egyértelműen a könnyeivel küszködik.

- Kérem, ne aggódjon miattam. A lényeg, hogy biztonságban van, és nem lett nagyobb baj. Engem rendbe tud hozni az orvos, semmi maradandó gond nem lesz. – Óvatosan közelebb lépek hozzá, és gyengéden megsimítom a karját.

- Köszönöm, hogy megmentett. Nem is tudom, mi lett volna, ha nincsenek velünk a barátjával – rázza meg a fejét halványan.

- Akkor nem lettek volna felelőtlenek, és nem sétálnak sötétben egymaguk. Nem számít most már. Mindannyian rendben leszünk holnapra. Pihenjen egy nagyot, rendben? Otthon biztonságban van, senki nem bánhatja. – Nem tudom, honnan nyerem ezt a rengeteg bátorságot, talán minden mindegy alapon, de egyik kezem az arcára siklik, és ott cirógatom tovább. Felnéz a szemeimbe nagy, könnyes tekintetével, kicsit bele is dörgöli arcát a tenyerembe, majd megfogja azt.

- Megígéri, hogy rendben lesz?

- Megígérem. – Elmosolyodva döntöm kicsit a homlokom az övének. Jól esik, hogy ennyire aggódik értem. Jó jelnek veszem. – De ha nem hisz a szavamnak, jöjjön el hozzánk valamelyik nap, és ellenőrizze maga. Szereti a lovakat?

- Igen, nagyon. – Ragyogóan felcsillannak a szemei, el is tűnik belőlük az aggodalom egy pillanatra.

- Mint tudja, a családom lovakat tenyészt. Jöjjön el, bemutatom a lovakat, és kilovagolunk piknikezni. Mit szól?

- Nagyon örülnék neki – bólogat halvány mosollyal. – Szeretném újra látni.

- Jöjjön, amikor csak kedve támad. Általában otthon lehet engem találni. Nehezen szakadok el a lovaimtól. Most viszont tényleg menjen, és pihenjen le. Jót fog tenni.

Néhány percig néma csendben merülünk el egymás tekintetében. Nem szeretném elengedni, és ő sem szeretne tovább menni. Mintha mindketten várnánk valamire. Tényleg arra várnánk? Azt hiszem, én mindenképp. Lassan mozdul kicsit közelebb az ajkam az övéhez, a szemkontaktust ellenben egy pillanatra sem töröm meg. A mozdulatomat látva talán bátorságot merít, ugyanis ajka rögtön az enyémre talál, és egy hosszú, gyengéd csókban forrnak össze. Annyira szeretném magamhoz öleli, elmélyíteni a csókot, az arcát cirógatni, a hajába túrni. De nem akarom elijeszteni, és azt sem szabad elfelejtenem, hogy koszos a másik kezem. Nem baj, tökéletes első alkalommal ez a gyengéd, óvatos „jó éjt” csók.

- Gyógyuljon meg hamar, Anthony – mormolja az ajkamra, miközben mélyen a szemembe néz még utoljára.

- Szép álmokat, Elizabet – cirógatom meg még egyszer az arcát gyengéden, és egy utolsó puszit követően elengedem a legközelebbi viszontlátásig.

Home Stonestreet