A különc Lord (2. rész)

Korábban:

- Sissy, itt van a jegyed? – Alice terem mellettünk, izgatottan toporogva fogja meg Miss Fodor karját.

- Persze – veszi elő az említett papírdarabot. – Miért?

Szó nélkül kikapja a kezéből, majd Theodortól is elveszi, és kicseréli a két jegyet. Kezdem megkedvelni Miss Craiget. Határozottan tetszik az észjárása.

- Jó szórakozást kívánok, uram, Sissy – pukedlizik előttünk összeesküvő mosollyal, majd Theodorral karöltve indulnak a páholyukba. Némán, megszeppenve néz barátnője után, amin néhány pillanatig szórakozottan mosolygok, viszont lassan nekünk is ideje mennünk.

~***~

- Úgy tűnik, már kárpótolhatom is, hogy ilyen hosszú ideig elkerülte a figyelmemet. Fel sem fogom, hogyan fordulhatott elő. Legtöbb esetben a különleges emberekre rögtön felkapom a fejem – tartom felé a karom, várva, hogy elfogadja a felkérésem.

- Akkor talán nem vagyok olyan különleges, mint amilyennek gondol. – Halkan motyog lesütött szemekkel, alig hallom meg, közben belém karol, így elindulhatunk a helyünkre.

- Vagy talán olyan rég találkoztam különleges emberrel, hogy egy ideje elvesztettem minden reményt, és nem néztem kellőképp körül. Szerencsére odafent nem hagyták, hogy túl sokáig csukott szemmel járjak.

Kissé elpirulva pillant félre, mikor észreveszi, hogy figyelem. Nem tehetek róla, annyira édes a mosolya. Hosszú idő óta először érzem azt, hogy ma tényleg valami kivételes dolog történt velem. Nem tudom, mi fog kisülni az egészből, viszont mindenképp szeretnék adni egy esélyt. Nem akarok elszalasztani egyetlen lehetőséget sem, hogy megismerhessek egy különleges személyt. Talán soha többé nem lesz ilyen szerencsém, ha most nem kapok az alkalmon. Hogy mitől különleges? Nem tudom pontosan elmagyarázni. Annyi hazug emberrel néztem már farkasszemet. Neki ellenben... őszintén csillognak a szemei.

˜***˜

- Mi a véleménye a darabról? – pillantok Miss Fodorra, akivel karöltve andalgunk hazafelé Theodorék társaságában. Az előadás nemrég ért véget, engem pedig letámadott a dramaturg közvetlenül utána, így nem volt alkalmam meghallgatni a véleményét. Szerencse, hogy elfogadta az ajánlatom, miszerint töltsünk még egy kis időt együtt, és a jó időre való tekintettel hazakísérem.

- Nagyon élveztem. Szórakoztató volt, fordulatos, végig lekötötte a figyelmem. Jól esik néha ilyen színdarabot is megnézni, ami inkább kikapcsol. Köszönöm, hogy bemutatott az alkotónak, pont olyan izgalmas ember, mint az írása – nevet fel halkan.

- Ilyen színdarabot? Ez azt jelenti, elsősorban nem komédiára vásárol jegyet?

- Bármit szívesen megnézek. Imádom a színházat, az atmoszféráját, hogy emberek más emberek bőrébe bújnak. Nem feltétlenül számít a műfaj, de szeretem, mikor úgy jövök ki az épületből, hogy „te jó ég, mi történt? Miért történt ez? Mi lesz most?” Szóval érti, mikor valami pluszt kapok az életembe, amit elraktározhatok az agyamban, és bármikor elő vehetem, hogy tovább elmélkedjek rajta.

Szóhoz sem jutok néhány pillanatra. Mikor találkoztam utoljára ennyi gondolattal megáldott hölggyel? Azt hiszem, bátran kijelenthetem. Soha. Csodálattal falom minden szavát, borzasztóan ki voltam már éhezve egy intelligens, tartalmas beszélgetésre. Köszönöm, Theodor barátom a nőfaló életmódod. Végre egyszer az életben hasznos voltál.

- Anthony...

Hirtelen megtorpan mellettem, ezzel engem is visszább rántva maga mellé. Értetlenül kapom fel a fejem, mikor mindkét kezével átöleli a karomat, és közelebb bújik hozzám. Körbepillantok az utcán, és hamar megakad a tekintetem a probléma forrásán. Két takart arcú, nagydarab férfi állja utunkat a tovább haladásban. Rögtön magunk mögé utasítjuk a hölgyeket, és Theodor is mellém lép. Sosem voltunk képzett harcosok, most ellenben minden ügyességünket össze kell szednünk. Mindketten tanultunk vívni, talán segítségünkre lesz.

- Nem szeretnénk összetűzést, uraim. Engedjenek tovább haladni, kérem. – Próbálom magabiztosnak mutatni maga, pedig nem mondhatom, hogy nem rémiszt meg engem is a túlerő, amivel szemben állunk.

- Hallod ezt, John – nevet fel hitetlenül a magasabbik. – Azt hiszi a gazdag ficsúr, hogy parancsolgathat nekünk. Kedvelem az arisztokrata áldozatokat, mindig megnevettetnek.

Játszi könnyedséggel forgatnak az ujjaik között egy-egy pillangókést, ami még feszültebbé tesz. Mi sosem hordunk magunknál fegyvert. Muszáj átgondolnom egy pillanatra a következő lépést, de nincs sok időm rá. Egyre szorul a hurok a nyakunk körül. Lassan közelednek felénk, így hátrálásra kényszerülünk. Próbálok kitalálni valamit, nem engedhetem, hogy bárkinek baja essen. Ha más nem, előnyömre fordíthatom, hogy valamivel alacsonyabb, és jóval edzettebb vagyok a két mamlasznál. Theodorra pillantok. Az ő szemében is látom a kétségbeesést, de közben tisztában van vele, hogy meg kell védenünk a két lányt. A kések felé biccentek, jelezve, hogy vigyázzon rájuk, majd egyszerre mozdulva próbáljuk meg lefegyverezni támadóinkat. Theodor meglepően jó taktikával oda rúg, ahol egy férfinak igazán fáj. Szerencsére ne számított rá a férfi, így fájdalmasan felnyöszördülve kap mindkét kezével a fájdalom forrásához, a kését is kiejti a kezéből. Nekem már nincs ilyen egyszerű dolgom. Egy jobb horgossal szeretném leteríteni az ellenfelem, az viszont számít rá, és még a levegőben elkapja az öklömet. A legrosszabb húzás volt, amit csak választhattam, hiszen védtelenül hagytam az egész felsőtestem. Nem rest kihasználni a figyelmetlenségem, a kése a hasam felé lendül túl gyorsan, de sikerül elkapnom, mielőtt túl nagy kárt tenne bennem. Erőset rántok a kezén, amiben a kést tartja, ezzel elérem, hogy fegyvertelenné váljon. A csuklója csúnyát roppan, valószínűleg sikerült kifordítanom, ami jobban leköti a melákot, minthogy tovább foglalkozzon velünk. A dühöm elérte a kellő pontot ahhoz, hogy ne hagyjam ennyivel elmenekülni. Utolsó lendületemmel sikerül bevinnem az elmaradt horgost, amitől végül ő is a földön köt ki társa mellett.

Home Stonestreet