Sziasztok!
A blogom megkapta a legelső rendelést! (Jó, ez így nem teljesen igaz, de a legelső rendelés, amit nem egy baráttól kaptam.) Nagyon izgtatott voltam, főleg, mert a téma is igazán megfogott. Köszönöm szépen Nórinak a rendelést, nagyon élveztem a történeteden dolgozni, és szívesen fogadok a jövőben is hasonlóan érdekes alapötletet tőled is, bárkitől mástól is! Kellemes szórakozást így péntek estére, vagy amikor csak idetévedsz és elolvasod. :)
Ajánlott zene: Dorothy - Medicine Man
Nóri által megadott paraméterek:
Főszereplő:
- 50-es évei elején járó, feszült, kiégett hölgy
- nagyszájú, belevaló, de aranyból van a szíve
- pultos egy kocsmában
- elvált, a hálátlan gyerekek kirepültek, idegesíti mindenki, de ha azt érzi, hogy bajban van valaki, azonnal segít
Történet:
- E/1
- ne jelenjenek meg nevek
- legyen benne ütős, komikus párbeszéd
- konkrét szituáció nincs megadva
- a zenét és képet inspirációként kaptam, ezek is befolyásolták a történetet
~***~
Üvegcsörgés a jobb szélső bárszék felől. Szegény ördög, már azt is alig látja, melyik kezében tartja az italt, tekintettel, hogy a cigarettáját próbálja meghúzni. Kártyák csúsznak el egymáson az ablak melletti asztal környékén. Öt óra, kezdődik a póker parti. Kíváncsi vagyok, mikor jön rá a vén bolond, miért éppen ő ül mindig az ablak mellett. Csak az nem látja vissza a lapját, aki nem akarja. Sosem tanul, épp, mint a barátja. Újabb lap kirakva, azonnal emel, rá sem nézett, mi került ki. Blöfföl, mindig blöfföl, majd a gatyája gumiját is elveszti.
Öt óra tíz, megjön a zöld öltönyös. Vajon egy ír manótól lopja a ruhatárát? Kizárt, hogy ilyen ízlése legyen egy mitikus lénynek. Kikéri a szokásost, bourbon. Minden kedd és péntek estét itt tölt. Szerencsére nem a pulthoz ül ma. Megőrülök, ha még egyszer végig kell hallgatnom, hogyan vesztette el kártyán az autóját. Öt óra húsz, megérkezik az autó új tulajdonosa. Kikéri a szokásost, majd leül a zöld manó melletti asztalhoz. Ez a páros a pontos definíciója a se veled, se nélküled kapcsolatnak. Ha egy levegőt szívnak, szemmel, majd szavakkal fejelik ketté egymást. Ha valamelyik nem bukkan fel, rögtön keresik a hiányzó felüket.
Öt óra negyvenöt, egyetemisták nagy ricsajjal tépik fel az ajtót. Vége az előadásnak, mindig itt szokták tartani a levezetőt. A falkavezér jön kikérni a szokásost, különös figyelmet fordítva egy bizonyos koktélra. Hetek óta próbálja megkérni a párja kezét, gyűrűt viszont még mindig nem látok egy ujjon sem. Barátom, ennyi idő alatt én kétszer megházasodtam volna, talán már két váláson is túl lennék. Vagy talán már én kértem volna meg a párod kezét.
Este hat, újabb törzsvendég kéri ki a szokásosat. Hat húsz, szobafestő tér be munka után. Hat negyven, tanárnő alig hagyta el az iskolát, már a vörösborát szürcsölgeti. Tudom, mi jár a fejedben mindezt hallva. Milyen szerencsés vagyok, hogy ilyen munkám van.
Egy viszonylag biztonságosnak mondható környéken dolgozom egy 19. század végéről fennmaradt kocsmában. Nem mondom, stílusos a hely, megtartotta az eredeti tematikáját egy kis modernitással megfűszerezve. A vendégek rendesek, legalábbis elviselik a stílusom. Aki ide betér, tudja, mit várhat. Rengeteg emberrel találkozom, új történeteket ismerek meg, sosem vagyok egyedül. Persze, huszon- harminc évesen izgalmas lehet pultosként dolgozni. Kezdetben én is élveztem, jó pénzkiegészítő munka volt. 34 évvel később viszont minden épeszű ember eljut arra a pontra, mikor bizonyos vendégek fején poharat, a főnök fején egyenesen egy whiskys üveget törne szét. Az élet beleszólt a nagy terveimbe. Gyorsvonatként robogott be az ÁLOMMELÓ nevű állomásra, majd azzal a lendülettel repesztett keresztül rajta. Úgy értem, a várón. Épp a kijárat ajtajában jutott eszébe lefékezni. Azóta is rendületlenül ott trónol természetesen. Egy pont. Azt mondták, ennyin múlt, hogy azzal foglalkozzak, amit szeretek. Azt hiszem, legfőképp ezen múlt, hogy ebbe az életbe ragadtam. Megtört a csalódás, majd jött a nagy szerelem, a hirtelen gyerekvállalás, majd még egy, és még egy. Végül nem várt vetélés, válás, és a legfiatalabb gyerek is kirepült. Ezért dolgozik lassan 30 éve a vendéglátóiparban a pultosnő. Tudom, tudom. Minden az én hibám, rajtam múlt, hogy nem próbáltam meg újra, hogy túl fiatalon teherbe estem házasság előtt, léphettem volna másképp, bla bla bla. Hallottam már mindenfélét, köszönöm, nem vagyok kíváncsi a további kioktatásokra.
- A szokásosat, gyönyörűm.
- Tudom, hogy a korral jár, de Önnek igazán megérett az a szemműtét.
Munka közben sérült meg a szeme, elég komplikált műtétre van szüksége. Nagy eséllyel többé nem fog tisztán látni szemüveggel sem, bárhogy alakul a műtét. Tudom, hogy retteg a munkája elvesztése miatt, ezért próbálom csipkelődéssel oldani a feszültséget. Sosem éreztem magam kellemetlenül egy-egy odaszólástól, mégis végigfut rajtam a bűntudat talán életemben először, mikor nem találja meg a poharat elsőre, amit közvetlenül elé raktam le. Nem tudtam, hogy túl van a műtéten. Észrevétlenül a keze alá tolom az italt.
- Innentől kezdve a 10 éves khaki színű, kopott táskám épp olyan gyönyörű, mint a latyakos út egy felmelegedett téli napon, vagy egy 50 éves skót whisky.
- Nem tudom eldönteni, hogy egy ütős sértést vagy egy kedves bókot kaptam. A modora legalább egészen biztosan a régi. Megvolt a műtét?
- Pontosan tudja a választ mostanra. – Húzóra eltűnteti azt a kis mennyiségű alkoholt, ami nagyjából egy átlag munkás fél havi fizetésébe kerül. – 60% esély volt rá, hogy teljesen elvesztem a látásom a műtét után. Nélküle 80%. Szinte mindegy volt. Az orvosoktól csak azt hallgattam, legyek hálás annak, ami megmaradt. Fények, foltok, néhány alak.
- Hé, Vöröske, neked szólok. Még egy kört mindenkinek.
- Ne haragudjon, de sokkal fontosabb dolgom van. Nem vagyok pincér, küldje ide az egyik plasztik cicát, nem csak dekorációnak van két keze és lába – szólok oda a negyvenes férfinak, akinek a nyakában egy lánya korabeli szőkeség csimpaszkodik. Meg vagyunk lepődve a globális felmelegedésen, pedig ennyi műanyag között járkálva semmi meglepő nem történik ezen a bolygón.
- Kő kemény, mint a volt főnököm egy hét elvonó után.
- Nem szeretem, ha ugráltatnak, pultnál történő kiszolgálás van. Még hálásak is lehetnek, hogy munkát adok a pénzelt cicáknak. Ez most nem is fontos, inkább meséljen. Mi lesz most?
- Hogy mi lesz? – Mélyen felsóhajt. Szinte érzem a fájdalmas beletörődést ebben a sóhajban. – Rokkantsági nyugdíj. Ilyen látással nem dolgozhatok tovább. Úgysem vagyok túl messze a korhatártól, néhány év ide vagy oda.
Néhány év ide vagy oda nagyonis számít. A nyomozónak mindenképp. Nehezen viselte a családja elvesztését, a munkája volt az egyetlen, ami éltette.
- A célzási tudását mondjuk igazán nem kenheti a rossz látására. Az mindig is rettenet volt.
Felnevetve rázza meg a fejét, miközben int a poharára egy újabb kör reményében.
- Ha más előnye nincs is, legalább többé nem fáj a szívem a látványtól, amivel mindig találkozom, mikor a sokadik vodkát tölti ki az egyik részeg vendégnek.
- Mit ne mondjak… Talán egy kicsit irigykedem. Engem is elküldhetnének rokkantsági nyugdíjra. Az itt eltöltött évtizedek alatt kellően leroncsolódtak az agysejtjeim, igazán megérdemelném. Gondoljon bele, még legalább 8-10 évet itt robotolni…
Most realizálódik bennem igazán, mit mondtam. Még egy évtized, mire szabadulnék. Én erre nem vagyok képes.
- Biztosan szükség van még erre?
Meglepetten húzom fel a szemöldököm.
- Mire gondol?
- Erre – mutat körbe a helyiségben. – Tudom, hogy rosszul van, amint belép ide, elege van a részeg férfiakból, az alkohol és cigaretta szagából. Mikor volt utoljára szórakozni bárhol? Mikor hagyta el a házat kikapcsolódás céljából, és nem a 12 órás műszakjára vonszolta be a formás domborulatát?
- Most pontosan mit akar mondani? Burkoltan megkéri a kezem, vagy felmond a nevemben a főnökömnél, hogy megszöktessen egy szado-mazo kapcsolatot élni egy titkos szigeten?
- Ugyan már, ha szado-mazo kapcsolatot keresnék, kiírnám Redditen egy erre alkalmas oldalra, hogy ötvenes, jó testalkatú, félig vak ex nyomozó keres egy alávetett, fiatal lányt vörös szobás kalandokra. Tényleg szeretnék a szokásostól valami eltérőt, de talán nem ennyire drasztikusat.
- Tudja, kettőnk közül Maga a nyomozó. Engem sosem tanítottak meg mindenféle nem túl legális kihallgatási módszerre, szóval magától kell dalolnia – támaszkodom le előtte a pulton kíváncsian.
- Mindig is szerettem volna utazgatni kicsit. Egyedül vagyok, van pénzem, nyugdíjaznak. Nem ülhetek otthon, hogy beleőrüljek a vakságomba. Egymagam viszont nem indulhatok útnak. Szükségem van egy kísérőre. Itt jön a képbe Maga – mutat rám egy izgatott mosolyt elejtve.
- Arra kér, hogy legyek az… ápolónője?
- Néha megkérdőjelezem a saját ítélőképességem – sóhajt fel fáradtan, az arcát dörzsölve. – Öt éve ismerem, tudom, hogy egyedül van, a gyerekei egy pillanatra sem törődnek azzal, él-e vagy sem. A legutolsó dolog, amit elviselnék, hogy körülugráljon, mint „ápoló”. Arra sem kérem, hogy legyen a párom, nem áll szándékomban semmilyen romantikus kapcsolatot indítványozni, bár… nem zárkózom el az ötlettől. Egyszerűen szeretnék valakivel minőségi időt tölteni valahol távol attól a helytől, aminek a gondolatától is rosszul érzem magam mostanra. Nem tudom, hova, mikor, miért, meddig. Egyszerűen szeretnék valami mást, mint amihez szokva vagyok. Lenne kedve egy kopott, öreg, vak nyomozóval kicsit kimozdulni?
Home Stonestreet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése