Nem vagy Holmes... még (Sherlock fanfiction)

Sziasztok!:)

Ismét egy rendeléssel jelentkezem, méghozzá a másik legjobb barátnőm számára, akinek lógok még egy novellával, de addig is legyen mit olvasnia. ;) Jó szórakozást mindenkinek, de legfőképp neked. :*

Ajánlott zene: Ryan Star - Brand New Day

Néhány tudnivaló:

• Az új időben játszódó Sherlockról van szó.
• Benedict Cumberbatchet kell elképzelni, mint Sherlockot.
• A Labello, mint márka jelenik meg a történetben, ugyanis a drága barátnőm szinte naponta pusztít el egyet.

A történetet ihlette gif:

*Sherlock szemszöge*

Annyira nem tudok mit kezdeni magammal. Számomra a szerelem tabu, szimpla tudat alatti kémia, túltengett feromon lavina. Sosem volt az én stílusom. Az egyetlen kémia, amivel valaha dolgom volt, általában kutatás közben került az asztalomra. Nem értek én ehhez, ezért lehetek ennyire ideges. Talán nem a bonctermet kellett volna választanom. De hova máshova hívhattam volna? Fogalmam sincs, mi ilyenkor a szokás. Fel-alá járkálok az egyik boncasztal mellett, annyi eszem van, hogy ne hagyjak társaságot idekint. A kis, vörös selyemdobozt szorongatom a kezemben, néha kinyitom, csak hogy megbizonyosodjak, benne van még a gyűrű. Egyszerű ezüst karika, aminek a közepén egy szépen csiszolt gyémánt lapul. Még a királynőtől kaptam, a Reichenbach ügy lezárása után. Valamire csak jó volt az a nagy felhajtás. Nem hittem volna, hogy ilyesmire fogom felhasználni valaha. Az ablak elé lépek, a beszűrődő őszi napfény szépen megcsillan a drágakövön. Mély levegő, Sherlock, minden rendben lesz. Nemsokára megjön, szedd össze magad.

Nyílik az ajtó, a pulzusom pedig a duplájára ugrik. Mintha a mellkasomba nyomtak volna egy adrenalin injekciót. Alig kapok észbe, hogy a kezemben van még a doboz. Megpróbálom lazán a szövetkabátom belső zsebébe rejteni, akár egy tárca vagy telefon is lehetne. Hátratett kezekkel kihúzom magam, így figyelem meg sebtében, amíg felém tart. Fáradtan vonszolja maga után a lábait, egyértelműen sokat dolgozott ma. Kontyba tűzött haja szinte teljesen szétesett, a kabátját pedig fel sem vette rendesen. Sietősen távozott a munkahelyéről. Ha velem dolgozna, akkor sem lenne könnyebb dolga, viszont nem kellene minden este menekülnie a főnöke elől. Az arca meggyötört, az száját szinte kiharapta, egy kis heget is látok az alsó ajkán. Ez nem fogható kiszáradásra, annyi Labellot használ, hogy a gyárak tönkremennek mellette. Felzaklatta a mai nap, a nadrágján éktelenkedő kávéfolt alapján afférja volt a felettesével. Mindenképp beszélnünk kell erről, nem mehet így tovább.

- Sherlock, tudom, hogy ez az életed, én viszont frászt kapok ettől a helytől - néz körbe nagy, aggódó szemekkel.

- Ugyan, fizikailag lehetetlen, hogy bárki feléledjen... - rázom meg a fejem. Ez az ő saját fétise, miszerint egyszer zombi támad rám itt. - Vegyünk példának egy fél napja halott embert. Az izmai már teljesen elhaltak, a vére megalvadt. Még ha esetleg az agya beindulna egy nem létező, mutáns vírustól...

Egy pillanatba se telik, hogy elnémuljak, az ajkával fojtja belém a szót. Csupán egy gyors puszi, mégis megvan a hatása.

- Szia, te is hiányoztál. Köszi, nekem jól telt a napom, és neked? Én is örülök, hogy élve látlak egy hullaház közepén.

- Tudod, a halál az élet velejárója, nincs okunk elrettenni a patológiától. Rengeteget fejlődik nap, mint nap az orvostudomány mindegy egyes felboncolt ember után.

- Holmes! - sóhajt fel elveszetten. - Komolyan, nem beszélhetnénk bármi másról esetleg otthon? Miért hívtál egyáltalán ide?

Kicsit feszült a hangja, de pontosan tudom, hogy nem én vagyok az oka legfőképp. Ezúttal tényleg toleránsabbnak kell lennem, nem akarom jobban felzaklatni.

- Sajnálom - nyújtom ki felé a kezeimet. Már kitapasztaltam, hogy nyugtathatom meg.

- Nem, én sajnálom - dörzsöli meg a halántékát lehunyt szemekkel. - Hosszú nap volt. - Közelebb lép hozzám, felpipiskedve átkarolja a nyakamat szorosan.

- Tudom - szorítom magamhoz a derekánál, egy puszit is nyomok a hajába egyúttal lejjebb hajolva hozzá.

- Pont te ne tudnád - nevet fel halkan, és egy csókot nyom az arcomra. Lehunyt szemekkel nekidönti a homlokát a mellkasomnak.

- Sokkal jobb helyed lenne egy másik kiadónál, vagy akár velem is dolgozhatnál. A főnököd teljesen kikészít.

- A Times magazinról beszélünk, a legnagyobb név egész Nagy Britanniában. Ráadásul melletted már rég becsavarodtam volna, semmivel nem lenne könnyebb...

- Ez tény, de én legalább nem vagyok egy agresszív, egoista vadállat, aki ráadásul 10 éven belül tüdőrákban meghal.

- Csak egy szociopata elmondásod szerint - bólogat. - Sokkal jobb.

- Ezzel sem tudok vitába szállni. Ellenben valamiért mégis együtt élünk 3 éve.

- Mert köztünk erősebb a kötés, mint a proton és az elektron között.

Sóhajtva a fejemet fogom, lehunyt szemekkel megrázom azt.

- Proton és neutron, kedvesem.

- Nem azt mondtam? - gondolkodik el nagyon.

- Igazad van, a mai homo sapiens sapiensnek szüksége van információközlőkre, ha már maguktól nem képesek tágítani az elméjüket vagy egyszerűen valami után olvasni. Nem szabad a kémia környékére engedni - simogatom meg a haját.

- Azért hívtál, hogy a munkámmal élcelődj, vagy kezdünk magunkkal valamit? - nyöszördül fel kicsit, miközben a mellkasomba ütögeti a fejét. - Hé, ez mi? - nyomkodja meg a kabátom zsebében lapuló dobozkát.

- Majdnem szabályos kocka alakú tároló, mire asszociálsz?

- Nem vagyok Holmes, fogalmam nincs - emeli meg a kezeit.

- Akkor ez talán változtat rajta - húzom elő a szaténba burkolt, vörös dobozkát. A reakcióját figyelem, miközben féltérdre ereszkedem előtte. Kicsit kényelmetlen a póz, zavartan megcserélem a lábaimat gyorsan. Ennél kellemetlenebb nem is lehetne ez a helyzet, de nem számít. Ez a kettőnk pillanata. Felnézek rá elmosolyodva, majd kinyitom a dobozkát, hogy felbukkanjon az életünket összekapcsoló ezüstkarika.

Home Stonestreet