Sziasztok!
Ezt a novellát egy monológ pályázatra írtam még... évekkel ezelőtt igazából. Nem tudom, mennyire jó, mennyire nem, csak szerettem volna valami kicsit másabbat hozni, mint az eddigiek. Úgy érzem, túl sok nyálas izé került fel mostanában, hátha valakit jobban érdekel az ilyesmi. Nem mintha a továbbiakban nem nyálas izé következne, de na. :D Jó olvasást!
Ajánlott zene: Milo Greene - What's The Matter
~***~
Tizennyolc éves voltam, mikor megszületett. Nem lehettem bent, az újdonsült nagyszülők nem engedték. Ha rajtuk múlik, a szülésről sem tudtam volna. A lányuk viszont írt nekem. Ha másért nem, a baba miatt. Előtte 8 hónapig nem hallottam róla. Kint ültem a váróban. Idegesen doboltam a lábammal, az ujjaim már nehezen bírták a sok tördelést. Magam elé meredve néztem, semerre sem mertem fordulni. Az apja előttem járkált fel-alá folyamatosan. Két órát kellett velem egy levegőt szívnia, ebből nagyjából egy és háromnegyed órán át nézett rám úgy, mint egy börtönből szabadult pedofilra. A legkevésbé sem hibáztathattam, hiszen teherbe ejtettem a 17 éves kislányát. Nem akartam ezt. Nagyon szerettem, de elborult az agyam. Az alkohol túlságosan az uralma alá vett. Képtelen voltam tisztán gondolkodni, ő sem kérette magát, és... megtörtént. Amióta kiderült, hogy állapotos, a közelébe se mehettem. Bár valószínűleg nem is akart látni. Kérdés sem merült fel a gyerek megtartása körül, nekem ellenben nem lehetett sok közöm hozzá. Mit kellett volna tennem? Egy lehetőség állt előttem, a pénzbeli támogatás. De honnan? Nekem semmi jövedelmem, a családom elé pedig nem állhattam ezzel. Pofám se lett volna. Amint megtudták, mi történt, csak a legalapvetőbbet biztosították, amit a szülőknek nyújtani kell. Tető a fejem fölé és étel. Semmi több. Talán jogos, talán nem. Ezért sem hibáztathattam mást magamon kívül. Lassan 3 óra telt el. Addigra csatlakoztam a papához a járkálásban. Kezdett egészen megőrjíteni az óra kattogása. Idegesítően hangos volt. Azon gondolkodtam, rövidesen feltépem az ajtót, de végre magától kinyílt. Szinte egyszerre torpantunk meg a küszöbön, viszont azzal a lendülettel ugrottunk el onnan. Néhány orvos szaladt ki a műtőből inkubátort tolva. Egy pillanatra láttam a picit benne. Kétségbeesetten támadtuk le az első nővért, akit megláttunk. Azt tanácsolta, üljünk le. Nem tettünk eleget a kérésének, információt akartunk azonnal. Az anyuka rendben van, csak nagyon elfáradt, mint kiderült. Jól esett ezt hallani, mégsem nyugodtam meg. Teljesen jogosan. A baba 1800 gramm, 35 centivel született. Bőven kisebb paraméterek a normálisnál. Az életéért küzdöttek, mialatt én tehetetlenül álltam a műtő előtt. A nagyszülők bemehettek a kórterembe, én kint rekedtem. Ők odabent támogatták a lányukat, én odakint ültem magányosan. Az ablakon keresztül figyeltem meg, mennyire megviselték a történtek. Az arca sápadt, szemét erőtlenül tartotta nyitva. Nagy, fekete karikák bizonyították, milyen rég pihenhetett. Szörnyen fájt így látni, senki sem érdemel ilyen fiatalon ekkora megterhelést. Falnak döntött fejjel igyekeztem megnyugtatni magam. Sikertelenül. Újra csak telt az idő, a folytonos idegeskedés teljesen lefárasztott. Elbóbiskolhattam kicsit, ugyanis egy gyengéd érintés ébresztett fel. Laposakat pislogva emeltem a tekintetem az ismerős arcra. A mama tartott felém egy pohár kávét, és hívott be a kórterembe, hogy együtt hallgathassuk meg az orvost. 5 óra telt el, legalábbis én azóta vagyok itt. Kezdettől fogva görcsben állt a gyomrom, ez mostanáig egy pillanatra sem lankadt. A doktor az ágy mellé állt, a szülők a lányuk kezét fogták, én pedig a sarokban húztam meg magam, mint egy kívülálló. Az is voltam. A gyermekem anyja nem nézett rám, de akkor is tudnom kellett, mi van velük. A kicsi túl volt az életveszélyen. Épp fellélegeztem volna, mikor belekezdett a rossz hírek közlésébe. A kislányom oxigénhiányosan, több rendellenességgel született. Alig élt 2 órája, de már tudták, hogy műtétek sorozata vár rá. Azt hiszem, ott és akkor tudatosult bennem igazán, hogy mindent meg kell tennem értük. Muszáj megkönnyítenem az életüket. Bármilyen módon.
~***~
Ásítva megdörzsölöm borostás arcomat, majd a takarómat félrelökve kelek ki az ágyból. Szokásomhoz híven összehajtogatom az ágyneműket, majd behúzom az ágyat. Fáradtan vánszorgok át a konyhába. Megfőzöm a mindennapi kávémat, és a tegnap vásárolt tonhalas szendvicset kapom be reggelire. Az erős fekete is elfogy hamar, így egy gyors mosogatás után a fürdőszobát veszem célba. Félúton belebotlom a fehér, keverék kutyámba, aki békésen pihen a konvektor melletti puha fekhelyén. Megsimogatom a fejét, mire lapos szemekkel néz fel rám. Alig értem hozzá, máris boldogan csapkod a farkával. Tudja, hogy nemsokára megyünk sétálni. Visszadől még pihenni kicsit, amíg én rendbe szedem magam. Fogmosás, borotválkozás és a többi. A fésülködés sajnos elmarad. Az évek nem voltak kegyesek hozzám, nem marad fésülni való. Mindenek végére marad az öltözködés. Tengerészkék, halszálka mintás öltöny alá fehér ing és bordó nyakkendő. Az aranyszín nyakkendőtűt a helyére csúsztatom, és már fel is kapom a pórázt, valamint a fontosabb értékeket. Négylábú barátommal az oldalamon hagyom el a lakást. Kellemes őszi fuvallat csapja meg az arcomat, amint kilépek a lépcsőházból. Mély sóhajt véve hunyom le néhány pillanatra a szemem. Olyan békés a környék. Ilyen reggel még nem jár errefele senki. Épp ezért szeretek hajnalban kelni. Élvezem a csendes sétákat. Van időm átgondolni dolgokat. Például a napi teendőket. A kis foltos boldogan szaladgál körülöttem. Izgatottan szaglászik, vagy éppen ugat meg mindent. Már ismeri a szokásos útvonalunkat, ezért a villamosmegállóhoz érve automatikusan leül, hogy megvárjuk a járművet.
~***~
Az irodámban vagyok, egyetlen társaságom a kis bundásom. Éppen az egyik rágókájával játszik az asztalom mellett. Megsimogatom, utána térek vissza a munkámhoz. A beosztottak fizetése felett ülök éppen, szeretnék egy kicsit növelni rajta. Elképesztő bevételünk volt ebben a hónapban is. Az elmúlt időszakban remekeltünk. A rengeteg kemény munkáért kijár a jutalom mindenkinek. Ez nem költekezés, egyszerű emberség. Nem a szívtelen főnökük akarok lenni az alkalmazottaimnak, hanem a partnerük.
Felkapom a fejem, mikor kopognak. Beinvitálom az illetőt, aki, mint kiderül, a titkárnőm. Az "Uram" megszólítástól a hideg kiráz. Annyiszor megkértem, hogy hívjon a keresztnevemen. Egy tálcán egyensúlyozva hozza nekem a délelőtti zöldteámat egy kis teasüteménnyel, valamint a kint felejtett csekkfüzetemmel. Egy biccentéssel köszönöm meg a tízórait. Amint újra magamra maradok, a csészéért és a füzetért nyúlok. Egy kortyot bír el hirtelen a szám, inkább visszarakom a gőzölgő folyadékot hűlni. Egy tollat kapok elő, majd ösztönből kezdek írni a lapra. Elsőnek a helyi gyermekkórház számlaszámát tüntetem fel, alá az enyémet, végül az összeget. A vagyonom 70%-át. Nincs szükségem ennyi pénzre, sosem volt. Az ígéretemet mégsem szeretném megszegni. A lányról, akit szerettem nem tudok semmit. A gyermekemnek csupán egy virágcsokrot tudok kivinni havonta a sírjához. Egyedül maradtam.
Honoriah S.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése