Káin pecsétje II/II

~***~

- Hé, ne csak ülj! Van munka bőven!

Kizökkenek a körmölésből. Lassan elfogy a lapom. Be kell fejeznem. Úgyse tudok többet írni. Erről a történetről főleg nem. Miért mondanám el nekik, hogy bemocskoltam a nevünket? Elég, ha csak az én lelkem bűnhődik emiatt. Nem hagyom, hogy elveszítsék bennem a hitüket. Nem jókedvemből tettem pedig. Haza akarok menni hozzájuk a lehető leghamarabb. Ott akarok lenni a kisbabánk születésekor a feleségem mellett. Olyan nagy bűn ez? Csupán az emberségem lett a tét. Miért kellett ekkora árat fizetnem? Kérlek, Istenem, bocsáss meg nekem. Sosem akartam idáig süllyedni.

- Kapd már össze magad!

Vérvörös cseppek mossák el az írásomat. A katonatársam vállán lévő ellenség fejéről csöpög.

Nem, ne! Megszentségteleníted a levelemet, te őrült! Kétségbeesetten dörzsölöm le a ruhám ujjával a vért, de csak jobban elkenem vele a betűket. Így nem küldhetem haza. Talán nem is lenne szabad. A véres pecsét teszi hivatalosan is álszentté. Hogy írhatnám le ezt a napon, ha a piszkos, igaz részleteket kihagyom? Újra kell kezdenem, amilyen hamar csak lehetséges. Író voltál, találj ki valami mást. A kisfiadnak hiányzik az apukája. Találj ki neki egy mesét, amit felolvashat a feleséged este. Igen, ez az. Reményt kell öntenem beléjük. Sóhajtva széttépem, és hagyom a földre hullni.Felállok a székből. Nem merek körbenézni a sátorban. Legyen bármilyen háború, erre nincs felkészülve a legrendíthetetlenebb katona sem. Egy embertársunk sem érdemli ezt a sorsot Szenteste. Egy harcra kényszerített családapa főleg. Bár ne kellene parancsot teljesítenünk. Bár ne lenne egy nagyobb hatalom. Hazamehettünk volna békében a családunkhoz. Vita nélkül. Halál nélkül. Sajnálom, testvérem. Lehajolva megfogom a mellettem elterülő holttest lábait. Kihúzom a hóba, a kupac mellé teszem. Egy újabbért megyek be. Nincs gyomrom ehhez, választásom még kevésbé. Ahogy húzom kifele, kicsúszik a kezéből valami. Egy kibontott csokoládé. Megfeszülnek az izmaim. Haza kell vinnem. Megígértem magamnak, hogy hazaviszek nekik. Felveszem az édességet. A teteje véres. Félredobom, majd folytatom a munkát.

- Jelentem, Uram, - lép szalutálva az egyik katona az ezredesünk elé – hárman elmenekültek, a századosuk a főhadiszállásunkon fogságban.

- Pakolják ki a fősátrat, minden kis cetlit az asztalomon akarok látni! A fegyvereket elvenni, az ágyúkat, minden harci felszerelést a mieinkhez feljegyezni. Utána gyújtsák fel az egészet! Hamut akarok látni itt, semmi többet.

- Értettem, Uram!

Szó nélkül mozdul mindenki. A történtek óta átvezényelték az egész táborunkat. Rengeteg iratot kellett kipakolnunk az ellenségtől.

Azt hiszem, megtaláltam az édesség dobozát. Tudom, hogy nem volna szabad, mégis kiveszek kettőt – hármat. Ennyiből nem lehet baj. Itt vannak a levelezőlapok is. Gyakrabban írhatok haza. Köszönöm, Istenem. Engem büntess, de a családomon könyörülj. Nem tettek semmi rosszat. Szükségük van rám. Tudniuk kell, minden rendben van-e.

Kartondobozok tucatjával térünk vissza a saját táborunkba. Megtorpanok egy pillanatra a menetben, belém is ütközik a mögöttem jövő. Vörös lyukat mart a hóba az elesett vére. A kezemen is ott van még mindig, a bőrömre száradt megalvadva. Mintha csak billoggal égették volna a tenyerembe nagy betűkkel. Bűnös. A legfájdalmasabb bélyegző mindközül. Katona vagyok, de embertelen ördögnek sosem esküdtem fel. Pedig attól tartok, nekem kellene átvennem a helyét. Ő az egyetlen, aki némán tűri a fegyvertelen hátbadöfését. Az orrom alatt, lehunyt szemekkel Istenhez fohászkodom.

Kérlek, Istenem, leljen békére melletted. Vigyázz a családjára. Küldj engem az alvilág legsötétebb zugába, hiszen oda tartozom. Álszent, irányítható korcs vagyok a többi kutyával együtt. Könyörgöm, ne hagyd, hogy szenvedjenek. Gondoskodj róluk, engem pedig büntess kegyetlenül. Ne hagyd elveszni a családját. Éljenek szeretetben, egészségben, tisztességben. Ahogy te is megérdemelted volna, barátom.

Home Stonestreet